Naponta többször is hívnak telefonon, SMS-t küldenek, megállítanak az utcán, és egy-egy szórólapot átadva arra kérnek, hogy éljek választói jogommal, tegyek eleget állampolgári kötelességemnek, menjek el szavazni az államelnök-választáson, és szavazzak a legjobb jelöltre, aki mindig az, akinek az agitátorai megszólítanak. Olyan agitátorral is találkoztam, aki most olyan jelölt mellett kampányol, akit legutóbb igencsak negatív jelzőkkel illetett, de ez benne van a politikában, a politizálás nem tudományos, nem is érzelmi alapon történik, hanem érdekek mentén, az érdekek pedig hamar változhatnak. Azt is többször megkérdezik tőlem, kit támogatnék szívesen a második fordulóban. Elgondolkodtató ez a kérdés, hiszen látnok kellene legyek ahhoz, hogy tudjam, kik jutnak be a második fordulóba, de ezt úgy is értelmezhetem, hogy kit látnék én szívesen a második fordulóban. Lehet, hogy illetlenségnek tűnik, de megköszöntem a hívást, és nem álltam le beszélgetni, akár vitatkozni a hívó féllel; tudom, hogy ő csak a kötelességét teszi, ezzel van megbízva, pénzért vagy önkéntesen azt teszi, amit elvárnak tőle. Nem mondtam el, hogy én magyarként csak a magyar jelöltre szavazok — akkor is, ha nem mindig mindenben értek vele egyet —, azt viszont tudom, hogy a szavazatomnak csak akkor van értelme, ha a magyar jelölt eléri legalább az öt százalékot (ilyen sok jelölt esetén több is lehetséges), mert akkor már láthatóvá válna, hogy egy erőt jelentünk. Hogy kire szavaznék a második fordulóban? Legszívesebben senkire. Nincs a palettán egyetlen olyan jelölt sem, aki a legminimálisabb szinten tudná képviselni az én érdekeimet. Mi lehetne az az érv, ami miatt Klaus Iohannisra szavazzak, aki megtagadta nemzetét, vallását, ő lett a románok közt a legrománabb? Mi lehetne az az érv, amiért egy olyan jelöltre szavazzak, aki mögött egy olyan liberális párt van, amelyiknek a miniszterelnök-jelölje, bár magyar gyökerekkel rendelkezik — annak az unitárius egyháznak a kebeléből került ki, amelyik az egyetlen vallás a világon, amelyik Erdélyben jött létre, és csak magyar tagjai vannak —, nem vádolható meg azzal, hogy magyarbarát lenne? Milyen érvekkel támogatnék én egy olyan államfőjelöltet, aki azt a személyt bízta meg kormányalakítással, aki minden pártnak — sokszor ellentmondásosan — mindent megígér, de előre lehet tudni, hogy nem fogja tudni teljesíteni az ígéreteit? Itt elmondhatjuk, hogy egy ilyen személyt támogatnak a pártok, és hatalmat adnak a kezébe, ezért már nemcsak az övé a felelősség, hanem azoké is, akik megbízzák. Támogathatnám a második fordulóban — ha eljutna addig — Viorica Dăncilát, aki kevésbé magyargyűlölő, mint a többi jelölt — vagy jól álcázza —, és ha a pártja valóban a párt érdekeit helyezi előtérbe, és kezet nyújt Victor Pontának, legyőzhetik a nehezen és csak hatalmi érdekekből formálódó új többséget. Vagy szavazzak Dan Barnára? Akkor akár szerencsejátékosnak is nevezhetném magam; szerencsejátékosnak, aki arra a lóra fogad, amelyiket még nem ismeri, nem látta versenyezni, és nem lehet tudni se róla, se párttársairól semmit.

Kedves telefonálók, szórólap-osztogatók, agitátorok! Ha nem pénzért vagy bármi más ok miatt tennék, amit tesznek, önök kire szavaznának?