Ma kilencvenkilenc éve, hogy aláírták a trianoni békeszerződést (?), békediktátumot (?). Kilencvenkilenc éve a legegyszerűbb emberektől a legképzettebb történészekig mindenki keresi a felelősöket, nem csak azon nemzetek azon tagjai, akik elszakadtak az anyanemzettől, hanem azok a románok, az akkori jugoszlávok, a szlovákok és az osztrákok is, akik között még mindig vannak, akik még többet szerettek volna leszakítani Magyarországból. Kilencvenkilenc éve arról szól a vita, hogy egyesek számára mennyire volt jogos, mások számára mennyire volt jogtalan a trianoni döntés. Még mindig nem jutottunk el oda, hogy akár jogos volt, akár jogtalan, az a döntés már megváltoztathatatlan, de párbeszéddel ki lehetne alakítani a normális együttélés formáját, hogy ne az ellenséget lássuk egymásban, hanem a szomszédot, a munkatársat, a barátot, sok esetben a sorstársat… Kilencvenkilenc év után, a századik év küszöbén ideje lenne már abbahagyni az egymásra mutogatást, a múlt folytonos elsiratását, a mi lett volna ha… találgatásokat, ideje lenne elkezdeni azzal foglalkozni, hogy mit kellene tenni ma, holnap és holnapután azért, hogy mindenki otthon lehessen a szülőföldjén, és ott találja meg a megélhetési lehetőségeket. Trianon veszteségei mindenki veszteségei: azokéi, akiket a határok elválasztottak egymástól; azokéi, akiknek sérültek és ma is sérülnek a jogai; azokéi, akik nyelvi és identitásproblémákkal küzdenek; és azokéi, akik területeket nyertek, de kilencvenkilenc év után is attól félnek, hogy valaki, valakik egyszer elvehetik tőlük azt. A trianoni határokon kívül vagy belül élők számára elsősorban az lenne a fontos, hogy mindenki otthon érezze magát. Ez nem nemzetiségi kérdés. Otthon az van, aki biztonságban érzi magát, aki számára garantált a megélhetés, nem sérti senki a jogait, és nem nevezik idegennek a szülőföldjén. Kilencvenkilenc év után nekünk, szatmáriaknak is az a fontos, hogy olyan életkörülményeket teremtsünk, amelyek ösztönző hatással vannak az itthon maradásra és a fiatalok tanulmányaik befejezése utáni hazatérésére. Nincs és nem is lehet olyan határmódosítás, ami megszüntetné az elvándorlást, sokan akkor is elmentek, amikor vasfüggöny volt az országok között. A trianoni döntés századik évébe lépve a múltból át kellene lépni a jelenbe, és a megmaradásra helyezni a hangsúlyt. Ma már egyértelmű, hogy Trianon sebeit nem lehet határmódosítással begyógyítani, azzal csak újabb sebek fakadnának. Kilencvenkilenc éve egy új helyzet alakult ki, melyben meg kellett találni az új lehetőségeket. Akkor és azóta sem az új lehetőségek megtalálására helyeztük a hangsúlyt, sokkal többet foglalkoztunk, foglalkozunk a dicső múlt elsiratásával. Kilenc évtized alatt megfogyatkoztunk, mert sokan nem a megerősödés lehetőségét választották, hanem az öncélú megfutamodást. Nagyon sokan nem álltak ki nemzetük és vallásuk mellett, hanem a jobb érvényesülés reményében beolvadtak. Fel sem lehet becsülni, hogy hány magyar gyerek járt és jár román iskolába azt remélve, hogy úgy könnyebben boldogul majd.

Beléptünk a századik évbe. El kellene gondolkodni azon, miben rejlik a megmaradás titka, és azt vállaljuk-e, akarjuk-e.

Elek György