A hivatásszakmák különböző területeiről meghívott személyek beszélgettek a kiégésről. A burnout szindróma tünetegyüttes, amely hosszú távú fokozott érzelmi megterhelés, kedvezőtlen stresszhatások következtében létrejövő fizikai-érzelmi-mentális kimerülés.

A beszélgetésen részt vett: dr. Frigy Szabolcs egyetemi oktató, Bessenyei Gedő István dramaturg, Rappert-Vencz Gábor színművész, Póti Eduárd és Muhi Sándor pedagógusok, Máthé Róbert és Varga Szilárd református lelkipásztorok és Sabău-Trifu Cristina képzőművész. A beszélgetést moderálta: Elek György.

Frigy Szabolcs vitaindítójában rávilágított, hogy minden szakmában, ahol emberekkel foglalkoznak, a kiégés halmozottan jelen van. A kiégést nem szabad összetéveszteni a fásultsággal. A kiégés a segítő szakmákra — művészekre, lelkipásztorokra, orvosokra, pedagógusokra stb. — jellemző, olyan módon, hogy az be is darálja az egészséget. Ezek tipikusan hivatásszakmák. Frigy Szabolcs elmondta, hogy a tanítóképzősök ballagásáról érkezett a beszélgetésre, ahol csillogó szemű végzősöket látott, akik nagy reményekkel kezdik el a szakma gyakorlását. A legtöbb esetben néhány év múlva eltűnik a szemekből ez a csillogás. Érdemes elgondolkodni azon, hogy ez miért van így. Ha látszik, hogy a pedagógusok kiégésre hajlamosak, akkor a szakmának, a rendszernek kellene gondoskodni arról valamilyen módon, hogy meg legyenek védve ettől. Előfordul, hogy öt év alatt kiég a pedagógus, de még negyven évig tanítania kell. A gyerekek szokták kérdezni, hogy a pedagógus miért választotta ezt a szakmát. A kiégett pedagógus is csillogó szemű ballagóként kezdte, nem ide sodródott, hanem hivatásként fogta fel, valami miatt mégis kiégett. Valahol az életünkben megjelenik az, hogy bár hozzátartozik a szakmaisághoz, hogy az illető tud és akar az emberekkel foglalkozni, ez a tudás mégsem érvényesül a pályája során. A burnout szindróma azt is jelenti, hogy ameddig én a hivatásomnak élek, és úgy tudok élni, mindig van bennem egy friss szemlélet. Egy kiégett pedagógus, orvos, lelkipásztor, mindegy, hogy hol van, ő már rutinból végzi a munkáját. Ez az, amit megérzünk a tanárokban, orvosokban stb., hogy hiányzik a hely szellemi frissessége, nem adja azt az örömélményt, hogy jó együtt lenni. Minden olyan hivatásszakma, ami nem ér véget nyolc óra után, nem kötött munkaprogramú, ami dolgozza a személyiségünket, hajlamosít a kiégésre. A kiégésnek lehetnek egyéni és rendszerszintű fokozatai. Rendszerszintű lehet az, hogy valakit nem fizetnek meg a hivatásszakmáért. Egy ilyen rendszerszintű hibában ember legyen a talpán, aki nem ég ki. Lehetnek a kiégésnek egyéni okai is. Például az, ha én magam nem foglalkozom a hivatásgondozással. Tudni kell, hogy itt is nagyon fontos a prevenció. Egy kiégett személyt visszavinni egy másik állapotba nagyon-nagyon nehéz. Sokat emlegetik, hogy Finnországban hét év után egy év tanulmányi pihenőszabadság jár. A hivatásszakmáknál bele kell legyen építve a rendszerbe az, hogy védjen a kiégéstől. A folyamatos szellemi terheltség és az alulfizetettség olyan helyzetet teremt, amiben nagyon nehéz nem kiégni. Tipikusan romániai jelenség, hogy a hivatásszakmában amúgy is korlátozni kellene a ledolgozott órák számát, de az alulfizetés miatt az orvos elmegy magánpraxisba, a tanár különórát ad, ami felgyorsítja a kiégést. Ez kihat a következő nemzedékre is, mert egy kiégett szülő, egy kiégett pedagógus nem tud boldog gyereket nevelni.

Varga Szilárd elmondta, hogy az aznapi áhítat témája az elfáradás és a kiégés volt. Eljut az ember egy olyan állapotba, amikor nem tud feltöltődni bármilyen relaxációs tevékenységgel. Ma már mindent pénzben próbálnak kifejezni. Van egy olyan gondolat is, hogy az vagy, amit csinálsz és amennyit csinálsz. Most az a valaki, aki többet teljesít, többet tud felmutatni. Aki kevesebbet mutat fel, az el van felejtve. Az embert magával rántja ez a gépszíj. Ha nekem nem a legújabb típusú a telefonom, akkor én nem vagyok valaki. Ha nekem nincs autóm, akkor nem vagyok valaki. Ha nincs mediterrán típusú házam, és az nincs berendezve úgy, ahogy ma szokás, akkor nem vagyok valaki. Ekkor jön a kis fizetéses ember, akinek a fizetése éppen arra elég, hogy kifizesse a minimális költségeit, és látja, hogy ő mennyire el van maradva. Mivel akkorák a szintkülönbségek a társadalmon belül, megnőnek az igények, és elérhetetlenekké válnak. Amiatt ég ki az ember, hogy olyan álmokat, délibábokat kerget, amiket soha nem érhet el. Ebbe egy idő után belefárad, azt érzi, hogy a munkája értelmetlen, eredménytelen, ő maga sikertelen, egy mély depressziós állapotba kerül, amit nem ismer be, s egy idő után azt mondja, hogy elég volt, nem bírom tovább. Ezek az emberek nem tudják úgy kipihenni magukat, hogy lelkileg is feltöltődjenek. A kiégés egy belső dolog, nem kimondottam energiaveszteségről van szó, ez egy lelki folyamat.

Máthé Róbert úgy látja, hogy a kiégésnek megvannak a tünetei, van több fázisa. Előbb-utóbb jelentkeznek a fizikai tünetei: gyengült immunrendszer, hiányos vitalitás, kedvtelenség, a végén pedig depressziós tünetekhez vezet. Fizikailag is legyengül, a szellemi koncentrációja minimálisra csökken. A burnout szindróma nagyon jól leírható. A nyelv hasonlataival és analógiáival jól lehet értelmezni az életet. Mi, magyarok külön büszkék lehetünk a mi csodálatos nyelvünkre. A burnout kifejezés mögött analógiailag egy olajlámpa áll, amiből kifolyik a lángot tápláló üzemanyag. Ha az olajlámpát elkezdjük fokozott üzemmódban égetni, akkor nagyon rövid idő alatt kiszívja az üzemanyagot. Ha az ember hosszabb ideig fokozottan teljesít vagy akar teljesíteni, a saját maga értékét a munkájában próbálja igazolni, mert bennünk van az a vágy, hogy saját értékeinket igazoljuk. Amikor az ember megházasodik, eldönti, hogy ő lesz legjobb férj vagy feleség, legjobb apa vagy anya. Amikor pályát választ és munkába áll, ugyanaz az indulat van ott, meg akarja mutatni — a régi generációt egy kicsit lenézve —, hogyan kell ezt a munkát végezni. A magyar nyelv szerinti gondolatnál az olajlámpa nyerhet egy újabb értelmet. Mire szoktuk mi azt mondani, hogy kiégett? Egy villanykörtére. Mikor ég ki egy villanykörte? Amikor nagyobb feszültséget kap, mint amennyit a gyári paraméterei előírnak. Ugyanekkor ég le egy villanymotorban a tekercs. Minden embernek megvan a maga kapacitása. Így van ez a munkabírás terén is. Ha túlterheljük magunkat, annak az a következménye, hogy bekövetkezik a kiégés. Ez minden embernek a saját felelőssége is. Ismerve a saját határait és lehetőségeit mindenkinek tudnia kell, hogy meddig mehet el.

Rappert-Vencz Gábor arra figyelt fel, hogy nagyon furcsa, hogy mindig a túlterhelés van előtérben. A színésznél az is kiégést okoz, ha nem játszik. Ez, amikor ezeket az energiákat el kell fojtania, és ott ül, nem csinál semmit, azt érzi, nincs rá szükség, még súlyosabb, mint az, amikor folyamatosan karban van tartva, és folyamatosan energiákat kell kibocsásson magából. Ez egy borzasztó erős érzés az emberben, hiszen mindannyian szeretnénk, hogy valakinek szüksége legyen ránk. A színész ezt hangsúlyozottan szeretné. A színészeknél nagyon fontos, hogy ez az egyensúly meglegyen. Annyit játsszon, amennyit elbír, viszont ne ültessék le kispadra azt, aki hatalmas energiákkal rendelkezik. Szünet után egy színész, ha végre kap egy szerepet, annyira rá tud görcsölni, hogy úgy tűnik, mintha nem is értene a szakmájához. A színészek szakmájában a generációk közötti különbség is észlelhető. Rappert-Vencz elmondta, hogy az ő korosztálya azért lett színész, hogy itt, Romániában, Erdélyben a saját kultúránkat, a magyar színházat éltessék szinte lehetetlen körülmények között. Aki akkor a színészi pályát választotta, tudta, hogy a fizetés minimális, de az erkölcsi jutalom hatalmas. Ennek ellenére mégis ezt a pályát választották. Ma már egész más okok vezetnek rá fiatalokat arra, hogy színészek legyenek. Valamennyiünkben megvan a személyiségmegformálás, a saját személyiségünket keressük azzal, hogy a színpadon megformálunk szerepeket.

Bessenyei Gedő István egyetért azzal, hogy más motivációból lesz ma valaki színész, mint korábban, de szerinte nem az volt a normális. Az egy diktatúra volt. Az akkori Nyugat-Németországban akkor is azért lett valaki színész, amiért most itt egy fiatal az lesz. Valahol az elején az önmegmutatási vágy dominál. Van egy kutatás arról, hogy mikor kezd el háttérbe szorulni az egó. Egy idő után ez a rész elkezd háttérbe szorulni, és elkezd dominálni a szakmának az alázata, amikor már nem az a vágy, hogy én magamat helyezzem előtérbe, hanem ez lassan elkezd átfordulni abba, hogy a színész a szakmához közeledik; természetesen továbbra is lesznek ambíciói, de már sokkal inkább csapatban gondolkodik. Bessenyei kiemelte, hogy nagyon fontos az erkölcsi elégtétel. Ez minden szakmára igaz. Fontos beszélni a fiatalkori kiégésről, ami egy elég új jelenség nálunk, viszont riasztóan gyakori, hogy fiatalkorban égnek ki emberek. A kulcsszó az, amit Rappert-Vencz Gábor mondott, hogy nem számíthattak anyagi elégtételre, de a társadalmi megbecsülésre feltétlenül. Más volt a szakma presztízse, másként tekintettek a színészre, a lelkipásztorra, az orvosra, a pedagógusra, a hivatásszakmákra. Ezekre teljesen más módon tekintett a társadalom harminc éve, mint most. A kiégésnek a kulcsa az anyagi motivátorok helyett vagy mellett leginkább ebben keresendő. Jelen pillanatban rengetegen szenvednek az elismerés hiányától, de senki nem vonja le a következtetéseket. Szenved a színész, mert őt már nem tekintik a magyar kultúra megmentőjének, de ő sem nézi az orvost egy kiemelt státusú személynek, hanem azt mondja, az a dolga, hogy gyógyítson. Az orvos elküldi a gyerekét iskolába, a tanár megpróbálja nevelni, majd a szülő bemegy, és kikéri magának, ha levonják a magaviseletét. Az intolerancia egy olyan hihetetlen spirálmechanizmust indít el, ami folyamatosan gyorsul. Mivel mindenki a saját kiégésével motiválja, hogy nem empatikus a másikkal, amivel kiégeti a másikat, aki majd a saját kiégésével ugyanazt dobja tovább. Pillanatnyilag már egy olyan centrifugában van a társadalom, amiben ha az ember nem állítja meg először magát, akkor nem várhatja el, hogy ne azzal az arroganciával viszonyuljanak hozzá is. Mindehhez még hozzáadódik egy türelmetlenség. Sokan inkább váltanak — ami szintén megvisel —, mintsem hogy megpróbálják valahogy megérlelni a negatív impulzusokat.