Több százan ropták szombaton az első Szatmári Táncháztalálkozón — a megye minden szegletéből érkezett ifjak, felnőttek arcáról sugárzó táncszeretet és öröm beragyogta a Lépésházat.

Szatmár megyében talán nincs is olyan település, amelynek ne lenne néptánccsoportja vagy hagyományőrző egyesülete, melyek legtöbbje Bogdándtól kezdve Avasújvároson, Pusztadarócon, Nagykárolyon át Egriig és Mikoláig a Szejke-tanya és a Lépésház felé vette az irányt szombaton délután, ahol első alkalommal tartották meg a hagyományőrző forrásközpont támogatásával a Szatmári Táncháztalálkozót, amely messze nem „vetélytársa”, hanem sokkal inkább kiegészítője akar lenni a Rekettye Kulturális Egyesület által Nagykárolyban már bő másfél évtizede megszervezésre kerülő táncháztalálkozóknak. S hogy ez mennyire így van, azt mi sem igazolta jobban, mint hogy szombaton délután és este a rekettyés Maier Rajmond és Katalin tanította a lépéseket, több táncrendből is, szűnni nem akaró energiával, fáradhatatlanul tartva mozgásban a több száz fős kavalkádot. A gyermekek és fiatalok arcáról sugárzó táncszeretet pedig beragyogta a Lépésházat — mert bár a néptánc reneszánszát éli, és a megye táncosai is jól ismerik egymást, arra ritkán van alkalom, hogy ne valamilyen seregszemlén, versenyen vagy kulturális rendezvény keretében találkozzanak mindannyian, hanem csak és kizárólag önmaguk és a táncolás örömére járják. „Az igazi, élő zenés táncház egy különleges világ, s aki csak egyszer is belekóstolt ebbe a vidám, örömteljes hangulatba, az vissza fog vágyni, s ha alkalma lesz, vissza is fog járni. Ez az első Szatmári Táncháztalálkozó, és nagyon örvendek, hogy ilyen sokan vagyunk, és szinte-szinte 'kicsi nékünk ez a (Lépés)ház', ami vitathatatlanul azt igazolja, hogy igény és szükség is volt egy ilyen találkozóra, amelynek természetesen folytatása is lesz, hiszen úgy tervezzük, hogy minden év novemberében (az advent előtti időszak igazán a táncházak 'évszaka') megrendezzük” — mondja ragyogó szemekkel az ötletgazda és főszervező Nagy Orbán. A találkozó első része a kisebbeket vitte pörgésre-forgásra, de ahogy az ilyen rendezvényeken már szinte törvényszerű, a gyermektáncházban nem csak az apróságok járták (ki apukájával, anyukájával, ki csoportbéli párjával), hiszen az ifjak és a felnőttek is visszaváltoztak önfeledt gyermekekké, s a népi gyermekjátékok dallamaival „melegítettek be” az esti felnőtt-táncházra, amiből természetesen a gyerkőcök sem maradtak ki, s csak akkor egyeztek bele a hazaindulásba, amikor szemük már szinte leragadt a fáradtságtól. Fáradhatatlanul „állta a sarat” viszont a nyíregyházi Szikes zenekar, amelynek tagjai tarsolyukban nem csak a Kárpát-medencei népzene dallamvilágának kifogyhatatlan tárházával, de számtalan hangszerrel felszerelkezve érkeztek — közülük a laikusok számára mind hangzásilag, mind látványilag szokatlan ütőgardon (gardon, gardony, csipi-süti) bizonyult a legérdekesebbnek, ez a húros ritmushangszer, amelynek teste egy fából van kifaragva, ütővel és csipkedéssel, pengetéssel szólaltatják meg, és a gyimesi csángók, bukovinai székelyek és csíki székelyek kedvelt ritmushangszere.

Szabó Kinga Mária