Sokan vitatják a kormány új döntését, mely szerint a települések ezentúl közvetlenül a pénzügyminisztériumtól kapják meg a költségvetéseik kiegészítésére szánt összegeket. A pénzügyminiszter szerint az új rendszer kizárja a politikai beavatkozásokat a költségvetés kiegyenlítésének folyamatából, hiszen a megyei önkormányzatok nem szólhatnak már bele ebbe. A megyei tanácselnökök nem fogadták lelkesen a Ponta-kormány legújabb kísérletezését, hiszen rendkívül hatékony eszköztől fosztják meg őket: a pénzosztás lehetőségétől. Szatmár megyében is láthattuk, miként jutottak költségvetés-kiegészítéshez a baráti önkormányzatok, és miként szenvedték meg éveken át ezt a leosztási módot azok a községek, amelyek nem a kormánypártok köreiből választottak polgármestert. Sok helyen ez már nem jelent gondot, hiszen nagyon sok polgármester igyekezett közel kerülni a kormánypártokhoz, egyesek felvállalva azt, mások csak háttérben. Tették ezt éppen azért, mert másképp esélyük sem volt pluszpénzt kapni fejlesztésekre. Pedig mi sem természetesebb annál, hogy a döntések a polgárokhoz minél közelebb szülessenek. Tény az, hogy a megyei elnök jobban ismeri egy község gondját-baját, mint a Bukarestben pártkatonaként köztisztviselői státust nyert ügyeskedő, amelyek közül elég sok ellen kezdeményezett eljárást a DNA. Ezek közbenjárására utalták át a kormánypártok utasítására a pénzt a megyei tanácsoknak, ahol a tanácselnökök majd a saját embereiket részesítették előnyben: az a község fejlődött, amelyiknek kormánypárti polgármestere volt. Így lettek a megyei tanácselnökök teljhatalmú urak, akik sakkban tartották az önkormányzatokat, akikhez szinte szolgaként járultak a polgármesterek és az intézményvezetők. Ahhoz, hogy ez a módszer életben maradjon, a polgármesterek és az intézményvezetők aktívan részt kellett vegyenek a megyei tanácselnökök kampányában, mert ha az elveszítette a választást, azonnal fordult a kocka. Abban mindenki egyetért, hogy szükség van a változásokra. Azonban amikor változásokról beszélünk, nagyon sok esetben decentralizációról, soha nem esik szó arról, hogy a moldvai és a déli megyéket ne úgy próbálják felzárkóztatni, hogy elvegyék a pénzt azoktól a megyéktől, ahol dolgoznak az emberek, hogy odaadják azoknak, akik nem dolgoznak, hanem azzal, hogy a megtermelt jövedelem nagy része helyben maradjon, és az ösztönözzön mindenkit, hogy érdemes termelni. A kormánynak saját működését is szabályoznia kellene, hogy tartalékalapját ne szimpátiák alapján szórja szét, hogy az uniós pályázatok önrészeinek és a különböző fejlesztésekre szánt alapoknak a szétosztását az ésszerűség és ne a politikai haszonszerzés logikája vezérelje. A kormány most csonkítja a megyei tanácsok hatalmát, de nem lehet látni, hogy ezt a hatalmat ki veszi át. Mert bizonyára nem a Teleorman megyéből a pénzügyminisztériumba kerülő köztisztviselő fogja eldönteni, hogy megjavítják-e vagy sem minden választási kampány előtt a hiripi vagy a berendi utat, hanem véleményt kérnek a Szatmár megyeiektől a prioritások kidolgozásakor. Hogy ki vagy kik lesznek ezek, csak találgatni lehet. Annyi biztos, hogy ez sem tesz majd másként, mint a megyei tanácselnökök.

Elek György