Ki hitte volna — még a rendszerváltás idején —, amikor felvetődött az Európai Unió bővítése, hogy a nagy egész, az előbb-utóbb belső határokkal nem rendelkező földrész nem lesz képes megszüntetni a nacionalizmust? Egy olyan határtalan Európában, ahol a legapróbb nyomás és kényszer nélkül nagyon sokan önként tanulják meg a kontinens uralkodó nyelvét, még azok is, akik saját országuk nyelvét, sőt, valljuk be őszintén, az anyanyelvüket sem beszélik helyesen.

Ki hitte volna, hogy a nemzeti identitás és az anyanyelv háttérbe szorulása nem fékezi, hanem erősíti a nacionalizmust? Hogy éppen akkor erősödik a kisebbségek meghódítása, amikor azok az érvényesülés reményében, a sikerek könnyebb elérése végett angolt, németet vagy más világnyelvet tanulnak, mert úgy érzik, ez ad lehetőséget a sikerhez, a boldoguláshoz, igaz, ez ad lehetőséget a nemzeti közösségből történő kitörésre is.

Mert nagyon sok ember számára a legfőbb cél az, hogy elérje a maga önállóságát, hogy hatalmat szerezzen, hogy amennyire lehet, ne függjön senkitől. Ezeket pedig csak úgy lehet elérni, ha megvan a szükséges anyagi háttér. Attól a pillanattól, hogy ezt kimondtuk, kezd másod-, harmad- vagy sokadrendű lenni az anyanyelv, az identitás, a nemzeti és a vallási hovatartozás. Ettől kezdve nagyon sokan úgy védekeznek a nacionalista megnyilvánulások előtt, hogy világpolgároknak vallják magukat, és háttérbe húzódnak, ha nemzeti vagy vallási kérdésekről van szó.

Ki hitte volna, hogy a rendszerváltás után ennyi évvel még mindig harcolni kell az iskoláinkért, intézményeinkért, egyházi ingóságainkért és ingatlanjainkért, valamint nagyon sok — máshol természetesnek tűnő — alapvető jogunkért? Bizonyára azért — amint fentebb említettem —, mert a legfőbb cél a legtöbb ember számára az, hogy elérje a maga önállóságát, hogy hatalmat szerezzen, hogy amennyire lehet, ne függjön senkitől, hogy ő kapja meg, amire számít, a közösség pedig küzdjön a maga módján.

Ki hitte volna, hogy ilyen sorsra jut a szatmárnémeti Pannónia Szálló? Mindenféle magyarázatot keresünk, kutatunk, hogy miért fajult idáig a helyzet, csak a lényegről nem beszélünk, arról, hogy magyar emberek adták román kézbe — nem mondom, hogy nem a törvények kiskapuit kihasználva —, mert abban a pillanatban így tudtak maguk számára nyereséges üzletet kötni. Nem érdekelte őket, hogy veszélybe kerül a magyar közösség szimbóluma, hogy román tulajdonba kerül a szatmári magyarság egyik legnagyobb kincse, csak az egyéni érdek számított.

Ki hitte volna, hogy negyven év diktatúra és száz év másodrendűség után önként mondunk le javainkról? Ki hiszi azt, hogy ezt valaha visszaszerezhetjük, ha egyre inkább azon az úton haladunk, hogy az egyéni érdekek legyőzik a közösségi érdekeket? Bár nem kell elfeledni, hogy az egyén a közösség hátán jut el oda, ahol majd cserbenhagyja közösségét.