Kézművesség: emberi erővel, kézi szerszámokkal, természetes eredetű alapanyagokon végzett formaátalakító tevékenység — a hagyományőrző kézműves foglalkozás pedig remek szórakozás kicsiknek és nagyoknak, de kézművességből inkább csak túlélni, mintsem megélni lehet.

Időutazás az Avasban, itt van ugyanis az ország második legnagyobb szabadtéri múzeuma és az egyetlen, melyet patak partjára építettek — az őszi színekben tobzódó fák között, a domboldalon kéklenek az apró mózesfalvi, avasfelsőfalui, ráksai házak, melyekben értékes szőttes-, népviselet-, ikon-, kerámia- és bútorgyűjtemény látható. A domb aljában sebesen szaladó patak pedig forgatja a vízimalom kerekeit, a ványolót és a mosózúgót, olyan sűrű-tömörré ványolva a gyapjút, hogy azon a legkeményebb hideg sem hatolhat át. Ám nemcsak ezek miatt számít különlegesnek az Avasfelsőfalui Szabadtéri Múzeum, hanem mert az úgynevezett élő részlegén, a „nagyházban”, valamint a kovács- és a fazekasműhelyben a hímzésbe, szövésbe, korongozásba, agyagformázásba és -festésbe is belekóstolhatnak az érdeklődők. Ez utóbbiak csínját-bínját a jelenlegi egyetlen vámfalui fazekas, Istvánfi Géza és felesége, Emma mutatja meg.

Gyakorlott kézzel kapja fel a még mázatlan, dísztelen kancsót Istvánfi Emma az Avasfelsőfalui Szabadtéri Múzeum fazekasműhelyében s szinte oda sem pillantva rajzolja a mintát – közben pedig mesél a csillagos és virágos motívumokról, az agyagvájásról, majd formázásról, a fazekasságról, kézművességről, mint életformáról és az utánpótláshiányról. „Nagyon érdekli a gyermekeket, kicsiket, nagyobbakat is, a korongozás, festés, örömmel pingálják ki a maguk készítette tányérkákat, vázákat egy–egy foglalkozás alkalmával. Tetszik nekik s az alkotás hevében sokan úgy gondolják, ezzel szeretnének foglalkozni amikor majd felnőnek. S persze kérdezik: mennyit lehet vele keresni és mennyit kell dolgozni? Amikor azonban elmesélem nekik az egész folyamatot – hiszen ők csak egy részt próbálják ki – , hogy az agyagot ki kell vájni, hatszor–hétszer ledarálni, vegyíteni máshonnan hozott agyaggal, hogy jobb minőségű legyen, megformázni, égetni, festeni, mázat kenni rá s csak ekkor fejeződik be a munka és ki tudja mikor talál gazdára, mikor vásárolják meg – hát bizony, már egyikük sem akar fazekas lenni. Pedig valamikor, nem is olyan régen a vámfalui fazekasmesterek és termékeik messze földön híresek voltak – ma viszont már csak egyedül mi foglalkozunk ezzel.” – mondja.

Hozzátéve azt is: szerencsésnek érzik magukat, amiért szerződéses viszonyban állnak a múzeummal, ugyanis ez egy (ha nem is túl jelentős) biztos anyagi jövedelemforrást jelent. Hiszen a költségek nagyok (csak az elektromos égetőkemence több mint 1000 lej fölé emeli a villanyszámlát) s hogy az elkészült portéka – legyen bármilyen szép is – mikor kerül eladásra, azt soha nem lehet előre kiszámítani. És az sem mindegy, mekkora árat kér érte a kézműves – kényes egyensúly s nehéz megtalálni: fedezze a feldolgozott alapanyagok árát (a jó minőségű alapanyag nem olcsó mulatság, de a magára valamit is adó kézműves önmagával szemben sem engedi meg azt, hogy ne minőségi alapanyagból készítsen minőségi tárgyat), a majdan fizetendő adót és egyéb költségeket, de ne is riassza el a vásárlót.

Lévai József lószerszámkészítő és bőrdíszműves két évtizede van a szakmában s mint mondja, nem könnyű egy embernek egyszerre dolgozni is, anyagot is beszerezni, vásárokra is járni (eladni) és tanulni is, hiszen egy igazi kézműves élete végéig tanul. „Ki vállalja ma mindezt? Nagyon kevesen vannak a kézművesszakmában és nagyon nagy a lemorzsolódás minden mesterségnél. Elhivatottság és életforma, igaz, de másra nincs is időd. Az államtól nem kapsz semmiféle segítséget, hiszen adózás szempontjából is a többi egyéni vállalkozóval, kisiparossal vagyunk egy kalap alá véve. Én például lószerszámot két éve nem készítettem, az alapanyag nagyon drága, lovak sincsenek már, eltűnt az igazi lótartó gazdálkodó – divattá kezd ugyan válni a lovassport, de akik ezt kóstolgatják, megelégszenek a nyugatról hozott, megkopott kantárral, hámmal … Én pedig el kell vállaljak minden olyan javítást, ezt–azt, amihez nincs mindig „kedvem”, mert vannak kifizetni való számláim.” – magyarázza.

Szomorú „érdekesség”, hogy – bár egy–két, kézműveseket tömörítő egyesület létezik ugyan – Romániában nem működik sem kézműves kamara, sem egy olyan országos szövetség nem létezik, amely egyenlő tárgyaló felekként ültethetné asztalhoz az állami és a civil szakmai szféra képviselőit. És „természetesen” nincs sem elfogadott kézművesekről szóló törvény, sem kézműves nemzeti stratégia – szerencsére értékes kézművesek vannak. A kérdés csak az: meddig lesznek még.