Kevesebb mint egy nap alatt futott át a Mont Blancon
A 2.270 indulóból 1.636-an fejezték be az idei Ultra Trail du Mont Blanc versenyt, 634-en sajnos fel kellett hogy adják. Jeromos Andrea kategóriájában a 23. lett, nők között 169., összetettben 965.
Jeromos Andrea (45) negyvenévesen kezdett el futni, idén augusztus 30-án 101 kilométer terepfutást és 6.062 m szintkülönbséget vállalt a Mont Blanc hegyláncain át.
Az embertelen verseny, amire a szatmárnémeti sportoló nevezett a UTMB- Ultra Trail du Mont Blanc CCC nevet viseli. Azért, mert egy szélsőségesen nehéz terepfutó-verseny (101 kilométer hosszú, 6.062 méter szintkülönbséggel), amely Courmayeur (Olaszország) - Champex (Svájc) - Chamonix (Franciaország) útvonalon zajlik 101 km 6062 m szintkülönbséggel.
Jeromos Andrea, akit a családja is elkísért a versenyre a rajtnál a számokkal nem, csak egy mantrával foglalkozott: “Élvezd! Megcsinálod, ezért jöttél!”.
Az indulók
A verseny után a szatmárnémeti futó összefoglalta tapasztalatait és az élményt amit a változatos terepen zajló, megerőltető verseny jelentett: "Élveztem. Megcsináltam: 23 óra 00 perc 33 másodperc alatt!
A 2.270 indulóból 1.636-an fejeztük be az idei versenyt, 634-en sajnos fel kellett adják. Kategóriámban a 23. lettem az 56-ból, nők között 169. a 348-ból, összetettben pedig 965. lettem. A romániai hat finiser hölgyből a harmadik lettem, az első kettő 10 évvel fiatalabb kategóriába tartozik, és az UTMB indexe is jóval nagyobb, mint az enyém. Romániából 12 finiser végzett ezen a távon, köztük összetettben a 6. lettem.
Boldog vagyok és hálás nagyon- elsősorban a csodacsaládomnak. A világ legjobb technikai csapata az enyém! Fiaim Áron, Ákos, férjem Péter, köszönöm, hogy bírtátok a gyűrődést, a Jóistennek megköszönöm, hogy vagytok nekem!
Egy verseny nem más számomra, mint az edzések megünneplése. A szülinapi torta! Ha sikerül szintidőn belül befejezni, az a hab a tortán, ha pódiumra is kerülhetek, az a cseresznye a habon. Ez a tortám habosra sikerült, sok mosollyal. 20 óra alatt szerettem volna teljesíteni, és bár sokáig úgy tűnt, hogy meglesz, de végül nem lett meg… Úgy lett, ahogy a világ egyik legjobb edzője, Takács Szabi mondta nekem a verseny előtti utolsó telefonos egyeztetésen, amelynek során átvettük együtt a pályát szakaszról szakaszra: 23,1 órába kell beleférnem, ha minden úgy működik, ahogy kell… Hát, nem minden működött épp úgy, ahogy el volt tervezve, de belefértem ebbe az időablakba.
Az ultrák tulajdonképpen evő, ivóversenyek. Sokan mondják ezt, és sajnos én eddig azt tapasztaltam, ez tényleg így van. Lehetsz nagyon jól edzett, fizikailag készen egy ultrára, ha az emésztésed nem működik ultrásan...
Kétgyermekes édesanya vagyok, fő- és mellékállással is rendelkezem, ezek mellett tölt be fontos szerepet a sport az életemben. Negyvenévesen kezdtem el szaladni- pontosan öt éve. Két éve versenyzem úgy, hogy Takács Szabolcs készít fel a versenyekre. Két éve minden verseny előtt így szól a biztatása: “Érezd jól magad! Igyál, s egyél rendesen! Hajrá!”. Két éve próbálok szót fogadni neki. Az első rész már tökéletesen megy…
Élveztem az UTMB – CCC versenyt nagyon, csodáltam a szívet és szemet gyönyörködtető látványt, hagytam, hogy átjárja minden porcikámat a hegy energiája, beszívtam jó mélyen a fenyőerdők illatát, a magashegyi levegőt. Megéltem minden pillanatot, jelen voltam végig, nem vesződtem, nem vesztem el egy pillanatra sem. (A család szerint de, igen, de azt is csak elektronikus formában, mivel a Trient ellenőrző pont előtt elvesztettek, és szörnyülködve nézték a képernyőn, hogy egy helyben veszteglek, és hatvanan (!) előznek meg, vagy előznek vissza. Bevallásuk szerint egyedül itt hoztam rájuk a frászt, és a szervezők sem tudták megnyugtatni őket, mivel azok sem tudták, hogy esetleg csak egy rendszerhiba miatt álldogálok ugyanabban a pontban, vagy a saját rendszerem fagyott le, telefonon pedig nem voltam elérhető, nem volt térerőm.)
A hidratálással nem volt gond, pedig nagyon meleg volt ott is. De nem is annyira a nagyon meleg volt a gond, mint inkább az volt kegyetlen, hogy estére sem akart csökkenni a hőmérséklet. Érzetre legalábbis konstansnak tűnt, nem érzékeltem nagy különbséget a reggeli, déli és az esti magas hőmérsékletek között. Elnézve a rengeteg kidőlt embert végig a pályán, ezzel nem voltam egyedül… Kb. 18 liter vizet ittam meg a 23 óra leforgása alatt, de lehet többet, mivel, ahol csak kutat találtunk, a poharamat lecsatoltam és ittam, hogy ne a kulacsaimat ürítsem, azokat hagytam a haladáshoz. Minden liter elfogyasztott víz után a sótabletta is fogyott, szót fogadtam az edzőmnek ebben is.
No, de az evés, hát az már nem épp úgy ment, ahogy kellett volna. Tudtuk, hogy ez az érzékeny pontom. Bár az edzéseim mennyisége, minősége alapján sokkal jobb eredményeket hozhatnék már, mindig itt bukom el az ultráimat. Jó, nem bukom el, de lehetnék sokkal jobb is…A stratégia az volt, hogy ameddig csak lehet, szolid, minél természetesebb ételt fogyasztok, és minél később kezdek el géleket fogyasztani, mivel ezeket az érzékeny gyomrom amúgy sem szereti, ha csak három- négy órás futásról beszélünk, a hosszabb távokon meg végképp nehezebben tolerálja. Áronkám készített nekem melegszendvicseket. Négy fért bele a futómellényembe. Hát, ennyi szénhidrát-ügyileg nem sok, de a frissítőpontokon mindig találtam valamit…
Ha már itt tartunk… Tudjátok, mennyi mindent kell vinni egy 100 kilométeres versenyre az UTMB előírásai szerint? Hát, én meglepődve vettem fel a mellényt a verseny előtti napon, mikor minden belekerült, kivéve az 1+1 liter vizet (a magas hőmérséklet miatt plusz egy liter volt az előírás). Hogy mi kellett benne legyen minimálisan, kötelezően, nézzétek: futómellény, minimum 800 kcal tartalék étel- két gél és két energiaszelet, két fejlámpa csereelemekkel mindkettő, telefon aktív roaminggal, esőkabát, esőnadrág, csere hosszú ujjú felső, hosszú szárú nadrág vagy rövid nadrág lábszárvédővel, túlélőfólia, gumifásli, sebtapasz, pohár, hegyi terepre alkalmas terepfutó cipő, síp, sapka, simléderes sapka, vízhatlan kesztyű, személyi igazolvány.
A rajt előkészülete fantasztikus élmény volt. A háttérben a hegyek, a zene, az a rengeteg feszülten mosolygó, hasonszőrű ember…Mivel 2.270 embert szerencsére nem indítottak el egyszerre, három részben indultunk, mindenki az UTMB teljesítmény indexe alapján besorolt hullámban: pontban kilenckor indult az elit a profibb futókkal együtt, 9:15-kor a második hullám – ebben indultam én is –, majd 9:30-kor a harmadik hullám. Hidegrázós volt a rajt, és egyben veszélyes is. Volt, aki próbálta felvenni a leesett napszemüvegét, vagy kiejtett botját, és elsodorták, majdnem megtaposták. (A futóbotok a figyelmetlen futók kezeiben igazi fegyverekké válnak.) Szerencsére sikerült megúsznom, hogy felnyársaljanak, de nem sokon múlott…
Alig vártam, hogy kiérjünk Courmayeur utcáiból, idegesített a nagy tömeg, a pulzusom az egekben volt, de még késleltettem a versenytempót, hogy lazuljon a tömeg és valamelyest csendesedjen minden. Tudtam, kb. hét kilométer múlva beszűkül az út és egy lépésnyomban haladunk elég hosszan tovább… Így is lett. Egy erdőn túl, pár kilométerrel odébb a látvány, ami elém tárult, meghökkentő volt. A pályaleírást ismertem, tudtam, hogy kemény lesz, rögtön az elején. 9,5 km-en 1.403 méternyi szintkülönbséget gyűjtünk össze, így hirtelen 2.541 méteren találtuk magunkat, ami élőben kicsit más élmény, mint ahogy azt az ember térképet nézegetve elképzeli.
Itt már kezdtek az emberek fáradni. Kezdett melegedni az idő, a gyönyörű napsütéses idő izzasztott bennünket rendesen. Az emberek már itt kezdtek megrogyni. Ömlött mindenkiről a víz, folyamatosan emelkedett az ösvény, amelyen szikrázó napsütésben haladtunk. Fejben erős voltam, tudtam, hogy ez még csak ez eleje, a fáradtságnak még nincs itt helye, sem ideje… A Bertone menedékháznál megörültem, mikor meghallottam kis családi csapatom hangját. Erőt adott, így még jobban ment az ereszkedés.
A 26 és fél órás végső szintidőn belüli érkezést izgalmasabbá tették a köztes szintidőkkel. Szerencsére egyik sem okozott gondot, Arnouvazhoz 16:30 helyett 14:36-kor érkeztem, La Fouly-nál pedig 20:15 helyett 17:30-kor már benn voltam. A nagy Ferret-hágó sokat kivett belőlem, igaz, itt többen is belassultak…A látvány csodálatos volt, megérte a fáradtságot, megérte a sok mászást…
La Fouly-ig rengeteg bátorítást kaptam. Sok mosolygó turista, vagy lakos leolvasván nevemet a rajtszámomról hangosan, tapssal kísérve „Allez, Andrea, allez, brava!”-zott.
Az első nagyobb pihenő
Már nagyon vártam, hogy beérjek Champex-be. Tudtam, hogy ott vár a család. Fáradt voltam, egyre fáradtabb, vágytam a meleg ételre, a gélek már nem igazán akartak lecsúszni. Megláttam az éljenző tömegben a gyermekeim meglepődött arcát, mert 17 perccel hamarabb érkeztem a tervezettnél. Nagy örömmel fogadtak, kiszolgáltak, hoztak mindent, amit szemem, szám, érzékeim kívántak. Nem volt nehéz dolguk. Nem sok mindent kívántam… A semmi sűrűbb dolgot nem tartalmazó forró leves jól esett, de erős hányingerrel küzdöttem. Bátorítottak, hányjak nyugodtan, itt mindenki ezt csinálja... Nagyon meleg volt a sátorban, alig volt levegőm, megettem még két szelet kenyeret, két kisebb kajszibarackot, és kimentünk, ott folytattam a leves kortyolgatását, illetve teljes ruházatot cseréltem. A zoknit lehúzva fájdalom hasított végig a talpamon. Bár vastagon bekentük vazelinnel már a rajt előtt is, sajnos hatalmas vízhólyag keletkezett a bal talpam felső párnácskáján, illetve két kisebb végig a lábujjaim alatt, valamint mindkét sarkamon. Péter lefertőtlenítette, majd újra bekente vazelinnel. Száraz, hosszú szárú kompressziós zoknit húztam, száraz fehérnemű, száraz rövid nadrág, felső, száraz sapka, arra rá az első fejlámpa. Széldzsekivel indultam el, mivel a fáradtság miatt kezdtem fázni, de két kilométer múlva levettem, addig felmelegedtem.
Örültem nagyon, hogy itt a család velem, annak még jobban, hogy ők a technikai csapatom. Tudjátok, nem egyszerű a dolga a technikai csapatnak. Teljesen ismeretlen számukra is a terep. Oda kell érniük a megengedett pontra, mielőtt a futó odaér. Ismerniük kell jól a versenyzőjüket, tudniuk kell olvasni az arcából, a reakcióiból, a szaladásából, beérkezéséből...Tudniuk kell, mikor kell figyelni a panaszkodásra, vagy épp a nagy csendre. Péteréket nem engedték fel autóval Champexbe, 8 km-rel odébb kellett hagyják az autót, onnan egy busszal sikerült feljöjjenek, és izgultak is rendesen, elkapnak-e még az ellenőrző ponton. Náluk volt a száraz ruha, a plusz eledel. Az eledelt nem hiányoltam volna, de a ruhák nagyon vizesek voltak rajtam, és a száraz zokni is kellett nagyon. De nem is emiatt voltak fontosak ők, hanem az érzés miatt, amit generáltak. Az erő, amivel feltöltöttek újra. Simogattak, dicsértek, úgy rakosgatták a dolgokat a futómellényembe, mint a profik profi technikai csapatának lettek volna a tagjai… A figyelem, nehogy a kötelező felszerelésből valamit odaadjak nekik- például a napszemüveget, hiszen már sötét volt...mindent ügyesen visszakaptam, és cipelhettem tovább.
Búcsút vettünk egymástól, és indultam tovább. Mondanám, hogy futottam tovább, de sajnos a bal talpam már erősen tiltakozott, próbáltam egy kicsit gyorsabb tempót felvenni, de nem igazán ment. Minden lépés nagyon fájt. Próbáltam nem figyelni a fájdalomra, és hozzáadtam a mantrámhoz a “Jól vagyok, semmi sem fáj!”-t.
Iszonyat nagy erővel tölt fel a család látványa, a rengeteg idegen ember hajrázása, de valahogy a csend jól esett újra. Tudtam, a fáradtság eztán jön majd, a sötétség rátesz majd egy lapáttal, erősnek kellett maradnom fejben, és hála a Jóistennek, ez végig így is volt.
Az éjszaka
Újabb lejtők, majd emelkedők váltogatták egymást. Besötétedett, az érzékszerveim élesebbre kapcsoltak. Csodás volt a csend, a csillagok ragyogása az égbolton, a fejlámpák fénye az erdőben, ahogy utat mutattak…Együtt haladtunk egy hölggyel és öt úrral. Senki sem szólalt meg, ugyanabban a tempóban haladtunk némán. A hölggyel váltva vezettük a kis csapatunkat. A lejtőket kezdtem érezni a combjaimban, de még nem volt vészes, csak a talpam ne fájt volna annyira. Mantráztam, hogy nem fáj, de mocskosul fájt… Enni nem igazán ment, nagy nehezen egy gélt sikerült begyűrni az arcomba, a víz még mindig jól csúszott.
Trient
Trient előtti ereszkedő az erdőben mosolyt csalt az arcomra. Alattomos volt, minden száraz, poros, tört köves, csúszott rendesen, sziklás, természetesen itt estem egyet, de gyorsan felálltam, nehogy „észrevegyem”... Nyugtázva, hogy nem fáj semmim, haladtam tovább, felbátorodtam, mikor hallottam Trient hangjait, majd megláttam a fényeket. A családom itt is boldogan várt, talán még boldogabban mint eddig, aztán elmesélték, miért ennyire boldogok… La Gieté-nél nem jelentem meg, hogy elhaladtam volna, és túl sokáig tűnt úgy, hogy toporgok egy pontban. Próbáltak elérni telefonon, de nem volt térerőm. Azt mondják, nagyon rossz érzés volt. Rossz érzés volt, de nem csak ez, hanem az is, hogy az én terveim szerint nekem Trientbe kellett volna érnem 21:45-kor. Ehelyett 00:10-kor értem oda, még így is szintidőn belül, ami 4:00-kor lett volna. Persze, hogy túl sokáig tartott, hiszen futásnak már a legnagyobb jóindulattal sem lehetett nevezni azt, amire ezen a ponton még képes voltam…
Péter főzött egy finom ráment, annak a felét sikerült megennem, Áron hozott nekem cikóriakávét, Ákos lecserélte a lámpámat, kaptam még barackot, kiürítettük a cipőmből a kövecskéket, és haladtam tovább.
Az utolsó 30
Trientből kivezető úton ismerkedtem meg Ferivel Magyarországról. Elmesélte, milyen fontos a táplálkozás, és akkor is enni kell, ha már nem bírom. Én is tudtam ezt, csak nem tudtam meggyőzni a gyomromat…Mondtam neki, hogy innen még 30 km van, ha kell ezt pókjárásban is megteszem. Mosolygott, kérdezte, először vagyok-e itt. Persze, hogy először. Na, ő akkor volt harmadjára- kétszer az OCC-t teljesítette, most pedig a CCC-n halad itt el ismét, ezzel be is fog fejeződni számára a kör, és csak annyit mondott, nézzek fel, majd a mutatóujjával olyan magasra mutatott, hogy azt hittem, a csillagokat kell néznem. De a csillagok szép sorban mozogtak, egyre fennebb. Nos, akkor volt már a lábaimban 71 km 4.125 méter szintkülönbséggel megspékelve. Majd’ 15 óra telt el a rajt óta. Azt hittem, viccel, de nem viccelt, csak ennyit mondott, neki ez a mumusa itt… No, hát, ilyet nem akarsz hallani ilyenkor. Azt mondta, ez nagyjából két óra kellene legyen. Rosszul esett, ez 4 km nagyjából 685 m emelkedővel. Nem létezik, az én tervem szerint nekem nincs ennyi időm rá… Szépen, konstansan haladtam, nem álltam/ ültem le pihenni, pedig körülöttem szinte mindenki ezt tette. Mélyeket lélegeztem, ittam, csodáltam a fényeket a sötétben, és haladtam. 1 óra 40 perc alatt elértem a Les Tseppes pontot, visszaszerezve 67 embernyi előnyt.
Vallorcine
Innen lejtő jött megint, villámok cikáztak a távolban a hegy mögött. No, még csak ez hiányzik! Belehúztam, már amennyire a sérült bal talpam engedte. Tudtam, Vallorcineban ismét vár a család, s ez erőt adott. A tervezetthez képest 3 óra 8 perces késéssel beértem Vallorcineba, a szintidőhöz képest 3 és fél órával voltam jobb. Ahogy haladtam az ellenőrzőponthoz meghallottam Péter hangját: “Hajrá, Anya! Allez, allez!” 😊
„Örömömben” kipukkadt a legnagyobb vízhólyag a talpamon. Éreztem, ahogy tocsogok a folyadékban. Csípett, fájt, de nem bántam, tudtam, hogy meg fogom csinálni, ezért jöttem…
A fiaink aludtak az autóban, nem bírták a strapát, de Péter ügyesen állta a sarat. Újabb csoda-rámennel várt. Türelmesen kivárta, hogy kihányjam magam. Nem tudom mit hánytam, reméltem, hogy a fáradtságot, mert mást nem nagyon volt mit. Ismét elég sokat megettem a rámenből, ismét betoltam rá még egy gélt, vizet, száraz ruhába öltözés, egy gyors ölelés, és nyomás tovább!
Az utolsó szakasz
Az utolsó 18 km-en még 1.060 méter emelkedő várt ránk. Emlékeztem, hogy az utolsó 10 km-en 5 km mászás és 5 km lejtő örvendeztet majd meg a távon. Az emelkedő negyedénél már kezdett felkelni a nap. Brutális volt! Gyönyörű, fájdalmasan gyönyörű. Ahogy megcsillan a napfény a hóval fedett hegycsúcsokon, miközben rövidnadrágosan, rövid ujjú trikóban mászol a végtelennek tűnő emelkedőn vele szemben, a túloldalon, és ömlik rólad a víz…fantasztikus látvány, brutális érzés!
Felérünk az utolsó emelkedőnk tetejére... Végigfut rajtam a hideg, de nem az alacsony hőmérséklet miatt. Belegondoltam, 21 és fél órája indultam el az utamon. Én, Jeromos Andi, a margittai születésű, Szatmárnémetiben élő kétgyermekes anyuka, feleség, pedagógus, közgazdász, az egykor túlsúllyal, és emiatt még annyi mindennel küzdő NŐT pár km választja el attól, hogy valóra váltsa álmát. Összeszedtem magam, bátorítani kezdtem magam és a bal talpamat még inkább, hogy bár nem erre vágyik, de most még egy kicsit húznia kell.
Nem úgy haladtam a lejtőn, ahogy szerettem volna, egyre jobban fájt, kezdtek előzgetni az emberek, még két km-em volt a célig, és mögöttem újra egyre közelebb és közelebb került két hölgy. Na, azt már nem hagyhattam! Elég volt, nem előznek vissza többen, nem hagyom! Szaladni kezdtem.
A befutó
Chamonixban a hangulat, ami fogadott, leírhatatlan! A befutó előtti részben meghallottam a fiaim, Péter, és Leó hajrázó hangját, aki csak miattunk utazott le három órát Chamonixba, hogy velünk ünnepeljen! Hát, nem tudom, mihez hasonlítsam az érzést… Nincs, mihez! Egyedi, megismételhetetlen pillanatok ezek! Ahogy az a sok ember kiabálja a nevem, az a taps, az a dobolás, az a fütyülés… Ááá, fantasztikus érzés! Egyszer az életben ezt mindenkinek receptre kellene íratni!
Köszönettel tartozom!
Először is a Jóistennek tartozom. köszönettel, hogy futólábakat adott, hozzájuk pedig futószívet és futótüdőt. A gyomron még segíthetne kicsit, erről még egyezkednem kell Vele…
Aztán a családomnak tartozom köszönettel: a fiaimnak, Ákosnak és Áronnak, a férjemnek, Péternek, akik egy profi csapathoz méltón segítettek végig, tudták, meg fogom csinálni, és ebben végig hittek, számukra nem volt más variáns.
Köszönet anyukámnak, és oda fel, a mennybe apukámnak is, hogy ilyen kitartónak neveltek. Köszönet anyósoméknak és sógornőméknek, Katinak és Attilának, hogy amikor edzeni kellett, és a fiúkra vigyázni kellett, míg kisebbek voltak, nem volt kérdés, elvállalják-e, őket, vagy, hogy jelentsenek a verseny állásáról…
Köszönet Hugiéknak is, hogy végig bíztak bennem, Jázminka keresztlányomnak, hogy együtt izgulta végig velem a versenyt, folyamatosan ellenőriz(tet)ve, merre járok.
Köszönet Takács Szabinak az összes felkészítésért, illetve az ezzel járó türelemért, hogy önbizalmat segített keríteni, amikor egy csepp sem volt már.
Köszönet nektek, lányok, Marika, Zita, Réka, Tünde, Dia, Berni, Miha, Alina, Andi, hogy mindig tudjátok, mikor kell velem szaladni, vagy épp elszaladni előlem, hogy jobban haladjak, vagy mikor van szükség eggyel több jó szóra, hogy a lelkem szép maradhasson.
Köszönet a Pro Runners-nek és az EKE-nek, Botinak, Jánosnak, Beának, Zsoltinak, Anettának, Böbének, Levinek, Lehelnek, Istvánnak, akikkel elindultam a rendszeres futás útján.
Köszönet a Pro Racers SE-nek, akik mellettem állnak, hogy vidám, kiegyensúlyozott ultrafutó lehessek. Illetve köszönöm a céljaimban támogatóknak, az Autonet Import kft.-nek, a Now Digital Agency kft.-nek, a Paste Huttonnak, a Fernando Outdoor Sportsnak, hogy értik, mit jelent egy ilyen versenyre eljutni, és támogattak benne. Hála és köszönet Nektek, maradjatok mellettem a továbbiakban is!
Köszönet Arninak, aki megértette, hogy pihenésre van szükségem, hogy az álmomért teljes erővel teperjek, és, hogy aztán újra erős lehessek, és boldogan, ENERGY-ával telve térhessek vissza az edzőterembe.
Köszönet Beának, Arnoldnak, Csabának, Gyöngyinek, hogy említésre méltónak találták a sztorimat, sőt, tudták, milyen kérdéseket tegyenek fel azért, hogy még több emberhez eljusson az üzenet:
Küzdeni kell az álmokért, soha nem szabad feladni, csak haladni az úton tovább!
Köszönet minden kedves ismerősnek, barátnak, akik velem együtt izgulták végig, illetve kedves üzenetekkel bátorítottak.
Köszönöm!
Jeromos Andrea
Ajánljuk még a témában:
20 óra alatt 100 kilométert lefutni!
Másfél százan mozdultak meg Antóniáért
A Dinamo pálya, Kispeleske és a Tour de Tur után irány a Mont Blanc!
