Harmincadik születésnapunkon nem arra vállalkozunk, hogy botor módon visszafordítsuk az idő kerekét, sokkal inkább az eltelt évtizedek nyújtotta távolságbeli tárgyilagossággal szemezgetünk a hírekből s nézzük meg, hová is fejlődtek az akkori események.

Szeptember 25-én „Lesz sportcsarnok Szatmáron. A kérdés, hogy hol? Szívmelengető hír ez a sportszerető szatmáriak számára, hiszen évtizedek óta minden ilyen jellegű próbálkozásnak kategorikus elutasítás volt a sorsa. Minden valamirevaló város megtalálta a módozatát, hogy felépítse sportcsarnokát, csak nekünk nem sikerült (hadd ne részletezzem most, miért). Igaz, most is vannak egyének, akik azt hangoztatják: minek nekünk sportcsarnok?! Ezekről előbb-utóbb kiderül, hogy a sport nem érdekli őket, és ha jól utánanézünk, nem is igazi szatmáriak. Tehát úgy néz ki, hogy pénz van, jóváhagyás van, a vázlatok már elkészültek, a sportigazgatóság vezetői megkezdték az 'előszobázást' a megyei és városi hatóságoknál, akiknek el kellene dönteniük, hogy a város melyik részén épüljön fel a 2000 férőhelyes sportcsarnok. (…) Mint megtudtuk, jelenleg két változatról beszélnek: az egyik a strandbeli kemping és a Batizi út közötti terület, a másik a Károlyi út, a Golescu híd és a Szamos határolta terület. És szerintünk ez az utóbbi az egyedüli elfogadható változat.” Merthogy minden sporteseménynek közönségre van szüksége, és több, összesen 40–50 ezer fő lakossal rendelkező lakótelep találkozási pontja, a gyermekek számára is közel van lakóhelyeikhez (s nincs is két temető a közelben, mint a Batizi úton), ráadásul „egy sportcsarnok üzemeltetéséhez sok pénz kell, nem egy esetben ez a pénz koncertekből, show-műsorokból és más, 'sporton kívüli' akciókból jön be. Hát hol lenne nagyobb a látogatottság: a strand mellett vagy a Golescu híd környékén?!” Pár nappal később Nastai Iosif, a Megyei Sportigazgatóság vezetője tudatja: azt a tanácsot kapták, hogy a sportcsarnokot építsék fel a Bariţiu út környékén, a rossz hírű Kubik-gödör feltöltése nyomán létrehozott területen; Saska István, az EGL osztályvezetője szerint a Lalelei út és a Károlyi út között valóban nagy terület fekszik, ahol jól elférne egy sportcsarnok és egy templom is (merthogy közben letették az ortodox templom alapkövét is), a Szatmári Sportklubot vezető Dan Viorel pedig azt hangsúlyozza: a csarnok (ha felépül!) kora reggeltől késő estig kellene üzemeljen, s így értelemszerűen olyan megoldást kell keresni, ami nem a városon kívülre helyezi ezt a már nagyon várt sportobjektumot. Nos, sportcsarnok, az nem épült Szatmárnémetiben. A korabeli cikkekben említett területek zöme benépesedett ugyan bevásárlóközpontokkal, üzletekkel, de sportcsarnok, az nem épült. Nem mintha napjainkban kisebb igény és szükség lenne rá, mint három évtizeddel ezelőtt, de egyetlen városvezetőség sem vágta bele a fejszéjét egy ilyen jelentős anyagi ráfordítást igénylő fába (ami ráadásul elkészültét követően sokkal később hoz, ha hoz egyáltalán valamiféle anyagi hasznot a város számára, nem úgy, mint például a bevásárlóközpontok és plázák).

Október 1-jén sztrájkba lépnek a közúti szállítási vállalat dolgozói, azaz mindaddig szünetel az áru- és személyszállítás, amíg nem teljesítik a sztrájkolók követeléseit. A Szatmári Autószállítási Vállalat szakszervezeti vezetői arra kérik a lakosságot, hogy viseltessék megértéssel a sztrájkolók ügye iránt, amely végül is közügy, mert követeléseik teljesítése nyomán várható csak a szállítás javulása. „Az ígéretekkel torkig vagyunk. Zilahról sem érkezett meg a múlt hét végére megígért gumiabroncs. A jelenlegi körülmények közepette a járatok újraindítása életveszélyes lenne. Az elkopott és már ki tudja hányszor felújított gumiabroncsokkal és a lazult karosszériájú autóbuszokkal közülünk senki sem vállalja a rizikót. A civilizált utasszállítás érdekében az egész gépparkot le kellene cserélni. A vállalatnak lett volna lehetősége a géppark kapacitásának növelésére, de nem tették, ezért jutottunk aztán oda, hogy egyes járatok a napi 140 utas helyett mindössze ötvenet tudnak elszállítani” — sorolta a komoly gondokat Blaga Gheorghe szakszervezeti vezető. Pontosította azt is: amennyiben megkapják a nyolcvan gumiabroncsot és alkatrészeket, beindítják a járatokat, „de buszaink egyelőre csak a fő útvonalakon közlekednek majd, ahol viszonylag megfelelőek az utak”. Ez volt az első, többnapos munkabeszüntetés, bár az akkori áldatlan (vagyis inkább életveszélyes) állapotokról olvasva nem is lehet csodálkozni a sztrájkon. A városi tömegközlekedési vállalat gépparkja azóta megújult, tavaly megérkeztek s szolgálatba állt öt, az Euro 6-os szabványoknak megfelelő, dízelmotorokkal ellátott jármű, a polgármesteri hivatal tervei között pedig hibrid és elektromos gépjármű vásárlása is szerepel. Csak mintha az utazóközönség száma csökkenne, hiszen majd' mindenki (a sorban állások, araszolások, zsúfolt utak, parkolási nehézségek ellenére) autóval közlekedik, s a javuló tömegközlekedési körülmények ellenére nem is igen akarnak változtatni közlekedési szokásaikon a szatmáriak.

Október 2-án nincs kenyér. A friss demokráciában amúgy is folyamatos áruhiány van, akadozik az élelmiszer-ellátás, ráadásul érvényben van még a fejadagrendszer is, ám arra még nem volt példa, hogy ne legyen kenyér. „A kenyérgyár az esti órákban már valósággal úgy nézett ki, mint egy ostromlott vár: körülbelül ezer ember ácsorgott a bejárat előtt, a sor elején állók dühödt rohamokat intéztek a két elárusítóhelyiség ablaka ellen. Az előzmény: szombaton 11 óra után már nem lehetett kenyeret kapni az üzletekben, ezért mindenki a kenyérgyár bemutatóüzlete felé indult, ahol aztán rövid idő alatt elképesztően hosszú sor alakult ki, s terjengtek a szóbeszédek liszthiányról, meg hogy Kolozsvárt és Temesvárt már két napja nem lehet kenyeret kapni. Késő délutánra már szabályos pánik tört ki a kenyérre várakozók sorában, ami egyáltalán nem meglepő hiánygazdálkodásra berendezkedett társadalmunkban, ahol hol ez, hol az az alapvető élelmiszer, közfogyasztási cikk tűnik el máról holnapra, s ráadásul beláthatatlan időre…” Már régóta nincsenek kenyérgondjaink, pontosabban ilyen gondok a liszt- és kenyérellátásban; megszűnt a kenyérgyár monopóliuma is, számtalan sütöde és pékség zavarba ejtően gazdag (no meg épp aktuális táplálkozástrendnek megfelelően divatos) kínálatából válogathatunk, s manapság inkább azzal a nem éppen tisztességes jelenséggel szembesül a vásárló, hogy az új termék a piacra dobását követően bizonyos ideig tartja a minőségi szintet (ízletes, ropogós, több napig is eláll), aztán ahogy nő a kereslete és népszerűségi indexe, úgy romlik a minősége.

Október 10-én „Tervezőasztalon az új Megyei Könyvtár. A zsarnoki rendszerben a kulturális intézményeket egyszerű könyv- és egyéb információs anyagok lerakatának tekintették. Ennek az áldatlan helyzetnek tulajdonítható, hogy a túlzsúfolt épületben kapacitásunk alig tizenöt százalékát vagyunk csak képesek kihasználni. Kevés a terem, a könyvek optimális raktározására, tárolására alkalmas helyiség. Számunkra a legnagyobb problémát a régi könyvek megőrzése, az érdeklődőknek a kívánt könyvekkel történő kiszolgálása jelenti. Megdöbbentő, hogy a közel 80 000 kötetes régi könyvállományunkat jórészt zsákokban őrizzük. S ennek alig csak tíz százalékáról tudjuk, hogy hol, melyik zsákban található. Előfordul, hogy az igényelt könyvet képtelenség előkeresni, megkeresése órákat, sőt napokat igényel. (…) Számunkra nagy elégtételt jelent már az is, hogy a tervezők az új könyvtár tervrajzán dolgoznak. Az új létesítmény a Divatházzal szemközti parkban lesz, ahol valamikor virágóra mutatta a múló időt. Viszont az új épület szerkezetében és felszereltségében már a huszonegyedik század könyvtára lesz, 9000 négyzetméter összterületen” — nyilatkozta optimistán a könyvtár akkori igazgatója, Gheorghe Toduţ. Nem hallgatta el azt sem, hogy az új épületben a köteteket görgőállványokon tárolják majd, a könyvkiszolgálás kodifikált számítógépes kiszolgálással történik, s az új könyvtár komplex kulturális tevékenység központja lesz. A végtelen történet végére azonban a mai napig nem került pont. Igaz ugyan, hogy a könyvkiszolgálás terén számítógéppel dolgoznak, de jelenlegi székhelyükön a zsúfoltság csak még nagyobb, hiszen az eltelt három évtizedben a megjelenő újdonságok okán és az olvasók igényeihez igazodva alaposan bővült a kötetek száma román és magyar nyelven is (közben pedig az olvasók-kölcsönzők száma drasztikusan leapadt). A harminc év alatt új, grandiózus tervrajzok is készültek, az építkezés azonban hely és pénz hiányában soha nem kezdődött el; némi előremoccanás most körvonalazódik az új könyvtárépület ügyében, ugyanis a kormány célirányosan elkülönített egy jelentős összeget épületvásárlásra, a megyei tanács pedig keresi a mind a törvénybeli előírásoknak, mind a saját kitételeinek megfelelő, teherbíró épületet, amelyet majd megvásárolhat.

Október 28-án alapkövet tesznek le, „melynek felirata: A németi református templom alapköve, 1990. október 28. (ugyanez román nyelven is). Református ember Szatmárnémetiben nemigen őrizhet emléket templomépítésről. A két nagy templom századok óta dacol az idő és a történelem viharaival, s a kis Kültelki templom is elmúlt már ötven éves. Nemzedékek nőttek fel anélkül, hogy alapkőletételnek tanúi lehettek volna. Az ünnepi eseményre a reformáció emlékünnepe alkalmából került sor. Jelentőségét emeli, hogy a Királyhágómelléki Egyházkerületben ez volt az első alapkőletétel. A vasárnapi ünnepi istentisztelet után sereglettek a hívek a Titulescu térre, mindkét egyházközségből. A park zöld gyepén felállított alapkövet nem fogták gyűrűbe. Önkéntelenül úgy helyezkedtek el, mintha egy képzeletbeli templomajtót állnának körül. Ennek a templomnak az első falait emberek alkották: reformátusok és más vallásúak, akiknek közös óhaja, hogy erős kőfalak álljanak itt, Isten dicsőségére. Az alapkő-letételi istentiszteleten Veress-Kovács Attila egyházkerületi főjegyző hirdette az igét, Ábrám Sámuel, a Németi gyülekezet lelkipásztora mondott imát, Balogh Sándor esperes áldotta meg az egybegyűlteket, az ortodox egyház részéről beszédet mondott Pop Gheorghe lelkész, kiemelve a különböző vallású és nemzetiségű hívek összefogásának szükségességét s a testvéri együvé tartozást domborította ki Amma Zoltán esperes-plébános jelenléte a reformáció emlékünnepén és az alapkő letételénél.” — 30. születésnapját ünnepli idén a szigetlankai református templom is, és a korabeli híradást olvasva eltöpreng az ember: mennyire nem divat már manapság együtt örülni a más nyelvűekkel egy-egy jelentős esemény kapcsán. S míg harminc évvel ezelőtt teljesen természetes volt, hogy az új templom alapkőletételénél minden román és magyar felekezet képviselteti magát, hiszen az egész város vallási élete számára fontos dolog történik, mostanság már ritka kivételnek számít, ha közösen vesz részt valamely eseményen a keleti és a nyugati egyház papja. A templom építésének munkálatai, az alap kiásása 1992-ben kezdődött el, s az infláció miatt bizonytalanná vált pénzügyi helyzet nehézségeivel megküzdve, 1996. augusztus 4-én szentelték fel, majd az új gyülekezethez 1997-ben érkezik lelkipásztor Kerekes József személyében. A templom rendszeresen megtelik, nagy lendülettel indul el a gyülekezeti élet, de 2000-ben a közösség bánatára a lelkipásztor Nagyváradra költözik. Ekkortól 14 éven keresztül Reha Endre lesz a lelkipásztor — közben 2003-ban aggasztó jel, repedés jelenik meg a templomfalon, s később kiderült, hogy ez inkább egy külső szimbóluma volt annak, ami a közösségen belül történt —, 2014-től közel három esztendőn át Nagy Róbert lelkipásztor vezeti a gyülekezetet, aki több lelki programot is elindít, és elkezdi az Emmaus Gyülekezeti Ház építését; a reformáció 500. évfordulóján aztán Rácz Ervint választja meg lelkipásztorául a gyülekezet, az istenháza külseje pedig 2018-ban újul meg.

(folytatjuk)

Szabó Kinga Mária