Helyi érték

Kettős tükör a múlt fellapozása III.

2020.01.09 - 16:41

Harmincadik születésnapunkon nem arra vállalkozunk, hogy botor módon visszafordítsuk az idő kerekét, sokkal inkább az eltelt évtizedek nyújtotta távolságbeli tárgyilagossággal szemezgetünk a hírekből s nézzük meg, hová is fejlődtek az akkori események.

 

 

 

Február 3-án a tasnádi kórház 28 (!) dolgozójának aláírásával érkezett, kiáltványnak is beillő nyílt levélben kérik az egészségügyi ellátás körülményeinek javítását-helyreállítását. Felidézik: a megyésítésig községként létező Tasnád kórházában egykor sebészet, nőgyógyászat, fül-orr-gégészet, belgyógyászat és lelkes gyermekgyógyász gárda létezett, várossá lettét követően azonban lassan, de biztosan elindult a kórház leromlása, a nagyszerű szakemberek elmentek (újak pedig az egyre áldatlanabb körülmények miatt nem jöttek), az osztályok megszűntek, akárcsak a mikrobiológiai laboratórium, „a gyermekgyógyászatból árvaházat, a nőgyógyászatból szülőotthont, a belgyógyászatból öregek házát csináltak a városatyák hallgatólagos beleegyezésével. A laboratórium méregforrás lett az alkalmazottak számára. Az orvosok — körzeti és szakorvosok egyaránt — jöttek, láttak és mentek”, részben, mert szakmailag csak butultak, betokosodtak, részben pedig, mert csak nagyon sok pártvezetők előtti földig hajlás és megalázkodás után jutottak (ha jutottak) egy lakáshoz. „Az orvosok tehát mentek, a megye megtakarított bizonyos összegeket és nyert egy-egy kádert. Az nem érdekelte az elvtársakat, hogy a kórház nem csak Tasnád tízezer lakosáért, hanem egy 60 kilométeres körzetben élők egészségéért is felelős. Úgy látszik, egyik volt polgármester sem gondolkozott el azon, hogy kevésbé mostoha munkakörülmények között az orvosok vajon hány ember életét, testi épségét menthették volna meg Hadadtól Szilágypérig, Csaholytól Dobráig. Mi tasnádi egészségügyi dolgozók most változtatni szeretnénk a fentebb leírt állapotokon, szeretnénk bebizonyítani a tasnádi és környéken lakóknak: tudatában vagyunk annak, hogy mi vagyunk őértük és nem fordítva, hogy számunkra valóban az ember és az egészsége a legfontosabb, nem a 'bőrönddel jövés és teherautóval menés'” — fogalmaztak, kilenc pontban foglalva össze, mi mindenre is van szükségük ehhez a bizonyításhoz (vezetőségcserétól a sebészeti osztály, a mikológiai, immunológiai, szerológiai laboratórium újbóli megnyitásán, közegészségügyi pont (sanepid) létrehozásán át új kórház, illetve poliklinika építéséig, no meg természetesen a megürült munkahelyek nem manipulált versenyvizsgával való betöltésére). A tasnádi kórház napjainkban még inkább krónikus szakemberhiányban szenved, olyannyira, hogy tavaly tavasszal mindösszesen két orvos volt, majd valamivel később három főre bővült a létszám, és a délelőtti rendelések mellett ők látták el a 14 és reggel 7 óra közötti sürgősségi ügyelet biztosítását is (miközben a kisvárosban és vonzáskörzetében élők száma közel 30 000, a termálstrandot pedig a nyári szezonban több százezer főnyi turista látogatja), nincs sem intenzív osztály, sem sebészet, sem orr-fül-gégészet, nem épült sem új kórház, sem új poliklinika. Igaz, tervezik a járóbeteg-ellátó központ teljes átépítését 1 millió euró értékben, és a Szatmár Megyei Sürgősségi Kórház 12 millió lejes beruházást pályázott meg a tasnádi egészségügyi intézmény épületének modernizálására, ám sajnos köztudott: az országos egészségügy-ellátási folyamatok nem túlságosan kedvezők a kisvárosi kórházak számára.

 

Február 9-én dr. Barbul Vasile főorvos firtatja: megoldódik-e a járványispotály problémája? A kérdés teljesen jogos és több mint aktuális is volt, hiszen a szatmárnémeti egészségügyi intézmények közül a legrosszabb állapotban a Corvinilor utcai járványispotály, azaz fertőző kórház volt. „Betegeink hozzátartozói gyakran megjegyzik: mintha nem kórházba, hanem börtönbe hoznák be szerettüket, s még annak is a rosszabb fajtájába, olyan elhanyagolt, komor, egészségtelen az épület. Sajnos igazuk van! 1829-ben épült fel ez a kórház, Szatmárnémeti első ilyen egészségügyi intézményeként, 72 ággyal, 1938-ban alakult át járványkórházzá, jelenleg a Municípiumi Kórház járványosztályaként működünk 100 ággyal, ennek keretében a gyermekosztály 25 ággyal. Ez az épület már túlélte önmagát. Semmiképp sem felel meg rendeltetésének. Inkább nevezhető katakombának, mint kórháznak. A falakban magasan felhúzódott a talajvíz, ráadásul a talajvízzel telített falak az áramütés veszélyét is magukban rejtik, a kórtermek sötétek, a vezetékvíz nem jut fel az emeletre, a tusolók szörnyű állapotban vannak, használhatatlanok, a betegek ételét mentőkocsi hozza a Municípiumi Kórházból, kihűl mire tálalják, a napközben a pincében tanyázó egerek és patkányok éjszakánként 'levizitelnek' a kórtermekben. Ezt az épületet semmi nem jogosítja fel arra, hogy kórházként működjék. Több mint 30 éve nincs egészségügyi működési engedélye” — sorolta az áldatlan állapotokat, hangsúlyozva azt is: a járványkórháznak megvannak a maga külön szabályai, melyek közül a legalapvetőbb a fertőző betegek elkülönítésének biztosítása. „Nemrégiben egy francia orvoscsoport látogatott el hozzánk. Elborzadtak a látottaktól. És gratuláltak nekünk, hogy ilyen körülmények között is van bátorságunk folytatni gyógyító munkánkat. Amióta megalakult a Megyei Polgármesteri Hivatal, az osztály orvosi kara ismételten, személyesen is kérte az osztály ideiglenes elhelyezését a Someşul szállodában, addig is, amíg a megígért új járványosztály felépül. Pillanatnyi értesüléseink szerint kérésünknek eleget tesznek” — új nem épült, az épület állapota tovább romlott, méghozzá oly mértékben, hogy mire 2010-et mutatott a naptár, egy téglafalait mutató, túlzás nélküli romhalmaz felújítását kezdte el a megyei tanács az egészségügyi minisztériummal közösen. Az egyik legnagyobb megyebeli beruházásként említett munkálatok során az épület külső-belső felújítása mellett teljes változtatásokat eszközöltek, a salétromos falakat kezelték és szigetelték, lifttel látták el az épületet, s abszolút újdonságként modern hulladékfeldolgozó rendszert is kialakítottak, addig ugyanis az intézmény milyenségéből adódó, fertőző hulladékot Kolozsvárra kellett szállítani megsemmisítésre.

 

Február 13-án „emlékezetes eseménynek lehettünk szemtanúi a Vasile Lucaciu szobornál, ahol a román nyelvű görög katolikusok első ízben tartottak nyilvános istentiszteletet, amelyen más hitfelekezetek tagjai is részt vettek, gyakorolván a demokrácia által biztosított lelkiismereti szabadságot” — hosszú éveken át tartották még szabad ég alatt vasárnapi istentiszteleteiket a negyven éven keresztül betiltott és üldözött egyház hívei, míg atrocitásoktól, tettlegességtől és vehemens megnyilvánulásoktól sem mentes folyamat után visszakaphatták az ortodox egyház birtokába került templomukat, a városközpontban lévő Szent Mihály és Gábriel arkangyalok katedrálist.

 

Február 21-én kezdődik az utcakeresztelő, ekkor hangzanak el az első javaslatok Szatmárnémeti bizonyos (elsősorban a kommunista korszakhoz kapcsolódó) utcaneveinek módosítására, ezzel egyidejűleg pedig elhangzanak olyan javaslatok is, hogy „keresztelődjenek” vissza az egykor magyar írók, költők nevét viselő utcák, illetve magyarosodjon helyre a torz Gheorghe Doja utca neve. A téma kapcsán pár nappal később Bura László arra int: „ezt a kérdést nem szabad elsietni s elsősorban nem szabad avatatlan kézzel hozzányúlni. A XX. századi átkeresztelési törekvések ugyanis jelentős mértékben politikai játékok voltak, csoportérdekeket képviseltek (…) Utcaneveink rendezését, utcanévrendszerünk szerves továbbfejlesztését elvszerűen, a helyi sajátosságok hangsúlyozásával kell megoldanunk. A város történetét, sajátosságát őrző utcaneveket védeni és megőrizni kell. Új neveket átgondoltan, nem ötletszerűen, hanem lehetőség szerint több utcára vonatkozóan egyszerre kell megszervezni.” Pandora szelencéje három évtized távlatából is az utcanév, de még inkább a kétnyelvű utcanév. Míg az Eliberării sugárút magától értetődően változott Vasile Lucaciura, a Karl Marx utca Corvinilor utcává, a 25 Octombrie tér nem lett Győzelem térré, a Károlyi út sem Vasile Milea sugárúttá. Ugyan visszakapta nevét a Vörösmarty utca, de az egykori Toldi utca már nem, s a régi (no meg teljesen semleges) Rozelor utca sem változott vissza Kölcsey Ferenc utcává, hanem Iuliu Maniu nevét viseli. Ugyanakkor az igazsághoz tartozik az is, hogy az újonnan kialakított utcákat most már igyekeznek egyenlő arányban magyar és román írókról, költőkről elnevezni (például Gellért Sándor, Krúdy Gyula), illetve fák, növények esetében kétnyelvű táblákat kihelyezni, mint a Pirosberekben, ahol bő egy éve 12 utca kétnyelvű elnevezéssel került fel a város térképére. (És az is igaz, hogy a nemrég lemondott prefektusnak ezekkel a kétnyelvű elnevezésekkel kapcsolatban voltak néminemű, jogi útra terelt ellenvetései, de ezeket a pereket rendre elveszítette a Nagyváradi Ítélőtáblánál.)

 

(folytatjuk)

 

Szabó Kinga Mária