Májusban, a Művészeti Múzeumban két, szatmári viszonylatban rendhagyó tárlatot láthatott a zsúfolt megnyitók utáni sajnálatosan kisszámú érdeklődő.

Tulajdonképpen tárlat-sorozatokról van szó, hiszen a Kis Herceg elnevezésű esemény immár 18 alkalommal került megrendezésére Cristina Gloria Oprişa helyi képzőművész szervezésében, megnyitója május 14-én zajlott. Itt több mint 150 gyermekmunkát, egyetemi hallgatók és képzőművészek alkotásait tekintheti meg a látogató. A megnyitó ezúttal is különlegesre sikeredett, többek között változatos zenei élményeket kínált.

A másik tárlat a Május 10 elnevezésű csoportnak köszönhetően jött létre immár második alkalommal, május 10-én nyílt meg. Az alkotóközösség a közelmúltban elhunyt Ion Sasu szatmári festőművész kezdeményezésére valósult meg, jelenleg hat tagja van: Valer Sasu, Adrian Golban, Aurelian Busuioc, Lola Scripor, Liviu Scripor, Edward Hertzeg, Reha Márk.

Ha valaki az előzmények ismerete nélkül látogatja az azonos épületrészben rendezett két kiállítást, minden bizonnyal sok közös vonást, párhuzamot, célkitűzést is felfedezhet. Üdítően hat mindkettő frissessége, ötletgazdagsága, változatossága, színes világa. A szándék, az üzenet sem kétséges, a kiállító művészek túlnyomó többsége egyértelműen arra törekszik, hogy szakítson a hagyományos témákkal, technikákkal, szakmai beidegződésekkel. Ennek érdekében megkérdőjelezi a tájkép, csendélet, portré, a hagyományos értelemben vett kompozíció, a talapzat, a ráma stb. létjogosultságát, új kifejezésmódokat keres, olyanokat, amelyek lehetőséget nyújtanak térségünk alkotói számára a kortárs európai irányzatokhoz való felzárkózásra.

Természetesen vannak különbségek is. A Kis Herceg különös érzékenységű, máig ható világa minden bizonnyal nem csak kiindulópont, hanem mérce, célkitűzés, útmutató a főszervező számára, aki tárlatainak sorozatával egyértelműen üzeni, hogy a művészet él, mindennapjaink szerves része, ott találjuk örömeink és gondjaink állandó kísérőjeként, és hol együtt érző rokonszenvvel, hol csipetnyi iróniával életünk végéig elkísér bennünket.

Nagyon rokonszenves dolognak tartom ezeken a tárlatokon a folyamatosság igényét, azt, hogy a képzőművész Cristina Oprişa egy pillanatig sem tagadja meg a rajztanár, az anya Cristina Oprişát, sőt látásmódban, céltudatosságban remekül kiegészítik egymást. A művésznő hatalmas, buktatók lehetőségével teli feladatot vállalt magára a szervezéssel. Az a tény, hogy ilyen hosszú távon képes volt ezt az embert próbáló, rendkívül összetett rendezvénysorozatot fenntartani, elkötelezettségét, ügyszeretetét, munkabírását, kitartását dicséri.

Újító szándék, lendület sugárzik a Május 10 elnevezésű csapat munkáiról is. Ez fiatal szatmári művészek önálló csoportja ugyan, de egységes elképzelésről, célkitűzésről, egyirányú reformtörekvésekről az ő esetükben se nagyon lehet beszélni. Nyilvánvaló, hogy mit tagadnak, mivel nem értenek egyet, de megítélésem szerint az útmutató, meggyőző, hiteles és főleg a szakmai csoportosulásokra jellemző egységes állításaikkal adósok maradtak.

Természetesen sokak szemében tűnhetnek ezek a megnyilvánulások harsánynak, nyersnek. Mondhatnánk, hogy a kiállított anyag túlzsúfolt, már-már bántóan heterogén, a törekvések sokfélesége, az alkotói kategóriánként is óriási színvonal és nézetbeli különbségek olykor nem csupán zavarba ejtőek, hanem egyenesen bántóak. Sajnos a gyermekrajzok háza táján is gyakran a rácsodálkozás, a kreatív, ösztönös meglátások helyett előtérbe kerül a rutin, a technika.

A létrák, használati tárgyak, fűcsomók, ráma nélküli vagy szokatlan formájú festmények, festett térformák, hiperrealista motívumok, kötélcsomók, papírtekercsek, vécékagyló, bankjegyek, a dobozolt művészi ürülék már több évtizede nem számít újításnak, szokatlan jelenségnek a nagy nyugati művészeti seregszemléken, kiállítótermekben. Az absztrakt expresszionizmus, a pop art, a mail art, a body art, a happening azért válhatott divattá, mert nem reprodukciós albumok, világhálós élmények szülték őket, hanem a hiteles, húsba vágó, minden érzékeny művészember számára nap mint nap megélt, elfogadhatatlan, magánemberként és művészként egyaránt feldolgozhatatlan valóság.

Ezek jócskán megkésett újrafelfedezése az európai művészeti élet peremvidékén elhelyezkedő kisvárosunkban nem sok újat mond mindazoknak, akik kicsit is ismerik a történetet. Számomra újszerű, hiteles önkifejezési mód az lenne, amely a rég kikísérletezett, sok helyen már meglehetősen erodálódott polgárpukkasztó általánosságok mellett olyan ábrázolásokat, utalásokat, meglátásokat is felmutatna, amelyekben az itt megélt mindennapjainkra, gondjainkra, problémáinkra, ellentmondásainkra, törekvéseinkre, küzdelmeinkre ismerhetünk. Akad persze ilyen is, csak kevés.

A fentiek ellenére mégis szükségünk van minden hasonló megnyilvánulásra, hiszen segítségükkel tudatosítható, hogy a művészet olyan folyamat, amely nem csupán kisajátíthatatlan, hanem lassan, de végérvényesen kezdi elveszíteni a századok óta kialakult hagyományos közlésmódját, a meghatározó egyéniségek által közvetített, képviselt, stílusirányzatokba csoportosítható jellegét, amelynek köszönhetően komoly esély van arra, hogy a harmadik évezredben újra közkinccsé, a szó szoros értelmében mindenkiévé, mindennapjaink elválaszthatatlan részévé váljék.

Mindez a két tárlat üzenete, tanulsága szerint sem úgy következik majd be, hogy egyre többen, egyre nagyobb mennyiségben fognak majd érzelgős csendéleteket, tájképeket, portrékat közepes vagy gyenge színvonalon készíteni, illetve fogyasztani, hanem alapvetően megváltozik majd nem csupán a tematika, az üzenet, hanem a közlés módja, formája is.

Muhi Sándor