Szennylé-szutyokban úszó aluljáró, életveszélyes peronok és betonlapok, leszakadni készülő mennyezetdarabok, málló falak — Isten hozta a szatmárnémeti állomáson a kedves utast.

A hangosbemondó másfél éve jelezte: elindult és hamarosan a szatmárnémeti állomásra is befut a felújítás vonata — ám azóta is hiába várják, az a vonat még mindig nem látszik a kanyartól. Pedig ugyancsak ideje lenne már az érkezésének — a déli forróságban alig páran lézengenek az állomásépületben, a váróteremben is csak ketten legyezik félájultan magukat, számolva a csigalassúsággal múló perceket, amíg elindulhatnak úti céljuk felé. Egyébként kellemes meglepetésként mind a csarnok, mind a váróterem, mind a peron meglepően tiszta. Már amennyire egy ütött-kopott, pergő vakolatú, málladozó falu épületet tisztán lehet tartani, melynek mennyezeti részén hatalmas hálók vigyázzák: a leszakadni készülő födémdarabok nyakon ne vágjanak valakit.

És talán az sem baj, hogy nem tolonganak az utasok (nem mintha a vasúti közlekedés nem lenne sokkal olcsóbb és környezetkímélőbb, pontosabban nálunk kicsit fejlettebb országokban sikerült azzá tenni), így legalább jobban látja az ember: hová is lép sínek közötti peronokon. Igaz, a 'peron' megnevezés enyhén szólva is túlzás azoknak a sódersávoknak, amelyek amúgy is göröngyös felülete már össze-vissza van törve, csorbulva és csak az Isteni gondviselésnek köszönhető, hogy eddig még nem bicsaklott-botlott és zuhant a sínekre, vonatnak vagy vonat alá senki a reggeli/esti szürkületben vagy tömegben. A síneken való átjárást biztosító, össze-vissza álló betonlapok sincsenek jobb állapotban, mint ahogy egy szintben sem — sietni, kerekes bőröndöt húzni, netán mankóval vagy bottal haladni lehetetlen és kész életveszély mindenhol. Van ugyan egy aluljáró, amely a főperon és az egye-kettes vágányok közötti peron átjárását hivatott szolgálni, de egyik lejárata műanyag székekkel, s azon túl ráccsal van elzárva — a főépület melletti lejáratnál pedig nincs is szükség semmiféle elzárásra: az aluljárót térden felül érő víz, szutyok és szemét teszi járhatatlanná …

Mindezek mellet már szinte csak apró szépséghibának tűnik a még így is impozáns épület falain majd' embermagasságig felkúszó salétrom — és kegyetlen disszonanciának a 2015–ös „részleges felújítás” nyomaként a ragyogó napsütésben vidáman, vadonatújan csillogó tetőcserepek. Persze azt a részleges felújítást is a kényszer szülte, hiszen az elhanyagoltság miatt a cserepeket tartó lécek teljesen elkorhadtak, az esővíz befolyt a padlásra és eláztatta a mennyezetet és hatalmas vakolatdarabok hullottak le a csarnok és a folyosó mennyezetéről.

Szerencsére annó — 1899–ben! — az utazóközönség igényeit olyan messzemenően figyelembe véve tervezték és építették meg az épületet, hogy még 117 év múltán is stabilan áll a lábán. Akkor érdek és szempont volt mind a tisztességes munka, mind annak tartóssága — ma azonban mintha épp az lenne valakinek az érdeke, hogy az épületet ne újítsák fel, hiszen az is kissé érthetetlen, miért csak az utolsó állomásépületek között került fel a 41 tételes listára, amelyből 35–öt már újjávarázsoltak.

Kereskényi Gábor parlamenti képviselőként is interpellált az épülettulajdonos szállításügyi minisztériumhoz, nemrégiben pedig Szatmárnémeti polgármesteri hivatala levélben szólította fel a tulajdonost, hogy tegyék rendbe az épületet. A rendbe tevés (például az aluljáró kiszivattyúzása és tisztítása vagy a peronok újraöntése) jóval kisebb költséggel jár(na), de minek a pénzkidobás, ha egyszer (majd) a Nagyberuházások Operatív Programja (POIM) keretében úgyis felújítják az utazóközönséget már 117 éve kiszolgáló épületet. Addig meg már csak kibírja valahogy. Remélhetően.

Szabó Kinga Mária