Banner Zoltán kilencvenéves — a mind a mai napig aktív művészettörténész, író, előadóművész számára szülőföldje, Szatmár különös jelentőséggel bír, s különösen gazdag pályafutását (és nem csak) Árkossy István festőművész, grafikus, író születésnapi köszöntője foglalja össze méltó módon: 

„Az már a kortalanság érdemi jele, ha egy életmű hosszú időn át a horizont fölött lebeg; ha a mindennapok kakofóniája fölé emelkedik eszmei tisztaságával úgy, mint magasba ecsetelt bárányfelhő július azúrkék egén; ha vigyázója a nagybetűs Idő; ha mércéje a minőség; energiája a lelkiismeret és a legfelső tudás állhatatossága; ha iránytűje a teória érvényességének biztonsága. S mindez még felemelőbb, amikor azt az anyaföld-illat hatja át, a transzilván magatartásforma értelmének és létének meggyőződésből fakadó hite, valamint az egyetemes művészet szellemiségének légies aurája, ahol fennen lebeghet a tisztánlátás és az áldozatvállalás fehér lobogója. Ráadásul érzékeljük a sugárzó polihisztori tudást, a nem-akárhova-tartozás kapcsolódási fonalainak életműveket átszövő és életműveken átívelő szinesztéziáját egy holisztikus művészettörténeti pálya értékrendjében.

Művészetelméleti prófétáink doyenjének, a most kilencvenesztendős Banner Zoltánnak az artisztikum kisugárzásától áthatott egész munkásságát betűkkel megvont esztétikai vonalhímzés szálai fonják egybe, amivel az erdélyi művészet arculatára tornyokat, boltíveket és kupolákat épített fel, így rendszerezve sajátos építőművészetében a maradandóra érdemest, közben mesterfokon restaurálva a Trianon pörölyétől megrepesztett, összezúzott nemzeti amforánk szerteszét szóródó kultúrkincs-darabkáit is. Egy végletesen elhivatott művészet-látnok programrendje ez, akinek intellektuális méltósága Lyka Károly, Kelemen Lajos, László Gyula, Németh Lajos és Entz Géza polihisztori szférájával egyenlő.

A diktatúra zivatarfelhői alatt eltelt húszesztendőnyi közös irodalmi-művészeti munkánkat — amikor íróasztalaink a kolozsvári Utunk szivarfüstös szerkesztőségében egykor összeértek —, ma már tovább gazdagítja az azóta eltelt még három és fél évtized baráti kapcsolata, szavaink, gondolataink harmóniája, hiszen aki a művészet nyelvét dialektusokban is beszéli, az ismeri, az felfogja, az értékeli a világi létezés leheletfinom árnyalatait, mert minden művészet valódi gazdagsága éppen a tónusok transzparenciájának kifogyhatatlan kincsestárában rejtezik, az örök tartalom és az örök forma égből dirigált egyensúlyában megfogalmazva. Amihez csak a világsíkokra ráfeszülni képes szellemi idomulás nyújthat érvényes belépőt. Banner Zoltán alábbi szavai a tudós agy gondolatmalmában őrlődő szellem ars poétikus kifejezője személyes hitvallásának fehér papírra vetett tintakék csillagbetűivel megrajzolva, körül írva, akárcsak egy textusban megfogalmazott önarckép:
'Noha a hivatástudat manapság valamennyi művészeti ágban gúnyszóként, kvázi lebecsülésként használatos, s ha a művésszel együtt a szerzőnek is buknia kell e parázna fogalom és magatartás kimondásáért, akkor is vállalom, hogy a patrióta, tehát hazaszerető elkötelezettségnek ez a magasrendű vállalása a stílustalanság, műfajtalanság, világnézet nélküliség jelenkori szcénájából sem hiányozhat — szerencsére egyre több példa figyelmeztet erre —, ha a művészet és a társadalom újból találkozni óhajt az emberi lét méltósága jegyében.
Természetesen nem kötelező sem Erdélyben, sem máshol a világon, hogy a művész tanúságot tegyen a lélekvesztés és a tudatmérgezés veszélyeiről; de aki ma ennek a kihívásnak az elkötelezettje, bizonyára tovább él majd a művészettörténet emlékezetében.'

Művésztehetségek generációit indította el pályáján egy meghasonlott kor intoleranciájának bozótosából kiemelve őket, könyvtárnyira duzzadt monográfiájával, ezernyi tanulmányával és esszéjével, banneri 'kiáltó szóval' hirdetve, értelmezve, népszerűsítve és látva láttatva a művészi értéket érzéketlen világunk elhomályosult szemei előtt. A költői, a szépírói, valamint előadóművészi jelrendszerének színes metaforáin keresztül szólt világlátványról, az abban lappangó mételyekről, s közben eljött az idő, hogy most róla szóljanak a magasból aláhulló Parnasszus elismerő hangjai.

Szervátiusz Jenő, Benczédi Sándor, Feszt László, Szolnay Sándor vagy Barabás Miklós és még sok más erdélyi magyar művész neve a róluk szóló monográfiákon keresztül ma már Banner Zoltán írói nevével szorosan összekapcsolható, ahogy az olyan szakirodalmi munkák is őt idézik, mint a Csillagfaragók – esszé- és dokumentumkönyv az újjászülető erdélyi népi és naiv művészetről, vagy nélkülözhetetlen alapműként az Erdélyi magyar művészet a XX. században, ami a kisebbségi sorsban megszületett életképes sorsművészet unikális breviáriuma. Verses kiadványai a művészettörténész lírai habitusának valódi jelvényei; íme, példaként néhány kötetcím: Ólomharang, Edzés az öröklétre, Vincellér-ének, Télikert. Hetedhét országban és az Óperencián túl is láthatták-hallhatták színművészi fennköltséggel bemutatott tucatnyi irodalmi pódiumműsorát Csíkszentdomokostól Stockholmig, Sydney-től Békéscsabáig, Ausztriáig, Németországig. A magyar kultúra érdemrenddel elismert valódi lovagjaként és népszerűsítőjeként így hangzott el számtalanszor a Szarvasének (Bartók Béla-emlékműsor Juhász Ferenc és Szilágyi Domokos verseivel), a Petőfi a hídon, a Lakoma, a Hajnaltájt Arany Jánossal vagy a Psalmus Hungaricus, amelyek közül többet immár bakelitkorongba szántott hanganyag őriz meg a jövendőnek.

Kemény, érdes és érzéketlen évtizedeket kritikusan magába olvasztó analitikus munkásságának letisztult műhelyvallomásait, mint a mélyen dokumentált memoárirodalom esszenciális üzeneteit nyújtotta át nemrégiben olvasóinak 'A cédrusfa hatalma – Az én Magyar Művészeti Akadémiám' címmel, ahol teljes spektrumában tárulkozik fel egy kiemelkedő művészetelméleti pályaív eszmehorizontja, tanulságul az arra érdemesek csodálatára, és tanulságul az arra érdemtelenek szégyenére.
Perpetuum mobile. A művészet mindig újjászületik. Mert örök. Ezért jó tudni, hogy az Ő írói tolla hegyén ma sem szárad meg a tinta.”

A reneszánsz ember

Banner Zoltán 1932. július 12-én született Szatmárnémetiben. Gyermek- és kamaszkorában megnyilvánuló készségei, valamint a Trianon utáni erdélyi magyar kisebbségi sors tudatosulása határozta meg háromirányú — költői, művészettörténészi, irodalmi előadóművészi — pályáját.

A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudomány karán államvizsgázott 1955-ben. Művészettörténetre szakosodott, tanársegédként megkezdi felkészülését az oktatói munkára, ám 1957-ben az erdélyi magyar kulturális és oktatási lehetőségek szélesítésének reményében elfogadja a főelőadói állás felajánlását Bukarestben az Oktatás- és Művelődésügyi Minisztérium frissiben alakult Nemzetiségi Vezérigazgatóságán. Megtapasztalva az intézmény politikai kirakat jellegét 1958-ban visszatér Kolozsvárra, de a Bolyai egyetem megszüntetése miatt az UTUNK című irodalmi-művészeti hetilap szerkesztőségébe lép a művészeti rovat vezetőjeként.

Ettől kezdve 30 éven keresztül ebben a munkakörben a kortárs erdélyi magyar művészet krónikásaként és szószólójaként szolgálja a Kós Károly által megfogalmazott transzilvanista életérzés és világszemlélet képzőművészeti érvényességének és örökké újjászülető értékeinek a közkinccsé tételét. Ezt folytatja a család 1988-ban történt kényszerű áttelepedését követően Magyarországon is békéscsabai lakhellyel, ahol egyébként végre művészettörténeti oktatói álma is megvalósult a Kőrösi Csoma Sándorról elnevezett Tanítóképző Főiskola Vizuális-nevelési Tanszékének tanszékvezető tanáraként.

A XX–XXI. századi erdélyi magyar művészet legavatottabb ismerője, többek között olyan meghatározó jelentőségű művészettörténeti jelenségek elnevezése és elemzése fűződik nevéhez, mint a Kolozsvári Grafikai Iskola vagy a Székely Festőiskola. 1958–2018 között több mint ezer publikációval, rádió- és tv-szerepléssel, több száz kiállításmegnyitóval népszerűsítette az erdélyi művészet értékeit Romániában és Magyarországon, és ezen időszakban több mint 70 művészeti és szépirodalmi kötete jelent meg. A hiánypótló 40 alkotói portré (monográfiák) mellett rendkívüli jelentőségű szintéziseket is írt, mint amilyen például az Erdélyi magyar művészet a XX. században – 1990; Teremtő önvédelem (Az erdélyi magyar naiv művészetről) – 1995; Szó, eszme, látvány (50 erdélyi művész vallomása) – 2002; Képírás ̶ Képolvasás – 2016; A cédrusfa hatalma (Az én magyar művészeti akadémiám) – 2021. 

Hivatásos irodalmi előadóművészi pályája 1964-ben indul Életem a versben című Bartalis János-estjével. 1990-ig 10 önálló műsort mutatott be, s ugyancsak több mint ezer alkalommal lépett közönség elé saját estjeivel és különböző alkalmi műsorok vendégszereplőjeként. Előadóművészként is elsősorban az erdélyi magyar költészetet népszerűsítette Romániában, Magyarországon, Németországban, Svédországban, Ausztriában és Ausztráliában, de a nagylemezen és CD-n is forgalmazott Petőfi a hídon című műsora is 175-ször hangzott el, Rendületlenül című Arany János-estje több mint 100-szor, legutóbb 2017-ben, 85 éves korában, és ugyanebben az évben Békéscsabán újra elhangzott Petőfi-műsora, Szatmárnémetiben pedig az 1967-ben bemutatott Dsida Jenő-estje (Én vagyok a te távoli társad).

Életművének leglényegesebb és legeredetibb témája az irodalmi és művészeti transzilvanizmus, tehát az erdélyi lélek és gondolat formai jellegzetességeinek, folytonosságának és időszerűségének az igazolása és számonkérése a kortárs erdélyi szellemi élet minden területén.

Patrióta gondolkodásmódjáról és magatartásáról természetszerűen költőként vall a legszemélyesebben, versei szinte valamennyi jelentős romániai magyar és magyarországi irodalmi folyóiratban (UTUNK, Látó, Korunk, Kortárs, Tiszatáj, Forrás, Hitel, Magyar Napló, Bárka, Irodalmi Szemle stb.) napvilágot láttak. Négy verseskötete jelent meg: Ólomharang – 1982; Edzés az öröklétre – 2000; Vincellér-ének – 2002; Hátra ne nézz – 2012.

A Kárpát-medencei magyarság szellemi, művészeti élete szempontjából igen sokoldalú alkotótevékenysége mindegyik területén figyelemre méltó és maradandó műveket, produktumokat hozott létre. 2011-ben a Kriterion Koszorú átadásakor reneszánsz emberként méltatták. SZFÚ