Fesztivál a vámfalui kerámia jegyében — de nem csak arról, hiszen a konferencia és megmérettetés mellett kiállítás, vásár, asztali kemencés és szabadtűzi főzőbemutató, agyagozás, kézműveskedés várja az érdeklődőket a Borókagyökér Egyesület Lépésházában.

Ma és holnap a szakmaiság jegyében zajlanak előadások, bemutatók és „örömkorongázások” a Lépésházban megszervezett kerámiafesztiválon, melynek középpontjában az egykor nagy hírű, ma már eltűnőfélben lévő vámfalui kerámia áll — az Erdélyből és Magyarországról érkezett, nagy hírű fazekasoknak nem véletlenül egy otthonról hozott, saját készítésű vámfalui csöcsöskorsót és egy szabadon választott vámfalui ornamentikával ellátott hagyományos tárgyat kellett magukkal hozniuk, melyet néprajzszakos muzeológusok, restaurátorok alkotta zsűri véleményez.

Szombaton pedig mindenkinek érdemes kilátogatnia a Borókagyökér Egyesülethez — annak is, aki csak szép tárgyakban, varázslatos mintavilágban és a fazekasság speciális ágának, a kályhásságnak remekműveiben szeretne gyönyörködni, a portékákból vásárolni, annak is aki az agyagművességről szeretne többet megtudni, kipróbálva a korongozást is, annak pedig mindenképp, aki az agyagedényekben, asztali kemencékben készülő ételek rajongója.

Csodálatos színek és varázslatos mintavilág ejti szinte tátott szájú ámulatba a Lépésházba lépőt, melynek falain és azok mentén hatalmas asztalokon sorakoznak a szebbnél-szebb tányérok, bokályok, csuprok, kancsók, szilkék, korsók és fazekak — a kerámiafesztivál erdélyi és magyarországi fazekasmesterek által készített portékái. Melyek középpontjában az a vámfalui kerámia áll, amely ma már sajnos végnapjait éli, s csak egyetlen család, Istvánfi Géza és felesége, Emma viszi tovább az örökölt tudást és mintakincset. Pedig Vámfalu a felső-tiszai stíluscsoport egyik központja volt, egyszerű geometrikus és erősen stilizált növényi mintavilágával, vajszínű alapon zöld, barna és vörös színeivel, őrizve a XVI. századi magyar ólommázas kerámia hagyományait — s a hajdan közel félszáz vámfalui fazekas évszázadokon át szekereken vitte a szatmári nagyvásárra a messze földön közkedvelt cserépedényeit.

„Ezt a fesztivált a múzeumnak illett volna megszerveznie! Végre Szatmár is házigazdája lett egy olyan eseménynek, amely a hagyományok, a hagyományos mesterségek ápolását, megmentését tűzte ki céljául.” – summázta Puskás Mara, a Szatmár Megyei Múzeum néprajzosa, kollégája, Szabó Attila zilahi néprajzos-muzeológus stílusos, citeradallamos fesztiválmegnyitóját követően. Mint mondta, a vámfalui kerámia beszélt és jól körbejárt téma a gyakorló népművészeti és néprajzos körökben, ugyanis az észak-nyugati régióban már az időszámításunk előtti III – IV. században aktív fazekasság zajlott s az évszázadok során Vámfalu jelentős keramikus-központtá vált, s akárcsak a többi központban, itt is kialakultak a sajátos vonások és jellegzetességek. „A minta és színvilágot sikeresen tudja átvenni, felhasználni és beépíteni saját tárházába bármilyen vidék fazekasmestere — ami nem átveheti, eltanulható, az maga az agyag, ami csak Vámfalu határában található meg. Amíg azt használják (kezdve attól, hogy kivájják a földből, megtapicskolják, előkészítik), addig beszélhetünk vámfalui fazekasságról — amikor már csomagolt agyagot használnak, akkor már csak fazekasságról, vagy keramikusságról beszélhetünk (ez egyébként ugyanúgy érvényes bármelyik fazekasvidékre). S ha Istvánfiék nyomdokába nem lép senki, a vámfalui fazekasközpont eltűnik; marad a múzeumi hagyaték, magángyűjtők tárgyai és az eddigi információs anyag.” – mondta.

A helyzet valóban nem túl biztató, de némi reményre ad okot, hogy a családjukban harmadik fazekas-generációt képviselő Istvánfi-házaspár nyomdokába lép végül a leányuk — újságolta örömmel Istvánfi Géza. „Próbálkoztunk gyermekcsoportokkal, megmutatni, megtanítani a fazekasság mesterségét — kis ideig élvezték a formázást, korongozást, eljöttek egyszer, kétszer, de nem volt folytonosság. Amikor pedig mint megélhetési lehetőség került szóba, már senkinek nem volt kedve az agyaggal 'játszani'” – magyarázza. Az érdekes és kötetlen beszélgetés során számtalan téma felvetődött — kezdve a hagyományos színvilág a megrendelő kérésere történő megváltoztatásától, az épségben meglévő legrégebbi vámfalui cseréptárgyon át (az 1830-as évekből származó kanta) egészen addig a régi szokásig, hogy a háztól felvásárló kereskedők/viszonteladók a mesternek egy-egy más vidékről származó fazekasportékát hoztak ajándékba.

De szóba került a kézművesmesterségek „halála”, a bóvli, a kínai hamisítványok (melyekből talán a híres székelyföldi fazekasfaluban kínálnak legtöbbet eladásra), mint ahogy a védjegy (Magyarországon például Páva-védjegy garantálja a vevőnek, hogy a megvásárolt népművészeti tárgyat valóban szakképzett mesterember készítette) és a kézműves-vizsga hiánya is. Ez utóbbinak megszerzését a rendszerváltásig rendkívül szigorú feltételekhez kötötték, Bukarestben kellett „megzsűriztesse magát” aki kézművesként akart tevékenykedni — az elmúlt majd' három évtizedben azonban már semmiféle megkötés vagy vizsgáztatás nincs sajnos. A fesztivál szakmaibb része holnap kirándulással folytatódik, a mesterek a megye fazekasösvényét járják végig Vámfalutól, az Istvánfi-portától az Avasfelsőfalui Szabadtéri Múzeumon át az aranyosmeggyesi dák kemencékig és a Lónyai-várkastélyig.

Június 30–án, szombaton pedig számtalan érdekességgel várják a „nagyközönséget” a Szejke-tanyán: agyagtapicskolás, korongozás, kézműveskedés, népdal, néptánc és különleges főzőverseny, ugyanis a mesterek portékáikban főzik az ízes falatokat —s miközben bemutatják, hogyan kell és lehet használni őket, mit szabad s mit nem, jobbnál-jobb recepteket is megosztanak a látogatókkal, illetve minden a cserépedényekkel kapcsolatos kérdésre is válaszolnak.

 Szabó Kinga Mária