Jézus feltámadásáról nem könnyű beszélni, elmélkedni. Már csak azért sem, mert minden egyes évben erről hallunk igehirdetést.

Mi történt az első húsvétkor? Jézus feltámadott — ezt már a vallásórás gyerekek is megtanulják és tudják. De mit jelent feltámadni? A feltámadás nem visszalépés az életbe, hanem előrelépés egy másik dimenzióba. Tehát a feltámadás nem azt jelenti, hogy ezzel a testünkkel majd abból a gödörből, ahová épp eltemetnek, kikecmergünk és újra élünk — mert sokan ezt így képzelik el. Nem, Isten őrizzen. Kétféle test van: a földi, hús-vér test, amiben most élünk, és van a halál utáni szellemi, pneumatikus test, ilyen teste volt Jézusnak is, ezért van az, hogy a feltámadás után nem ismernek rá, pl. Mária előbb azt hiszi, hogy a kertész. Csak amikor nevén szólítja, akkor valami megmozdul benne, és ráeszmél arra, hogy csak Jézus szólította őt így.

Vagy az emmausi tanítványok, akik a tágabb tanítványi körhöz tartoztak — hosszú utat tesznek meg Jézussal, vele beszélgetnek, és a végén, amikor eljutnak Emmausba, arról ismernek rá, ahogy megtöri a kenyeret. Sajátos jézusi mozdulat volt, szellemi testben.

Jézus átmegy a bezárt ajtón, amikor a tanítványok tízen együtt vannak: az ajtó zárva, az ablak becsukva, és egyszerre ott van köztük középen. És azt mondja nekik: Békesség néktek! Erről ismernek rá.

Vagy ott van a második nagy halászatkor, amikor a tanítványok eveznek a part felé, és egy titokzatos alakot fedeznek fel Jézusban. És akkor ismerik fel Jézust, amikor meglátják a megsült halat és a kenyeret, amikor megúrvacsoráztatja őket.

Sokan még a templomosak közül sem tudnak mit kezdeni Krisztus feltámadásával, a húsvéti történettel. Már az első évtizedekben felmerült a vád, hogy ellopták a holttestet. De Jézus feltámadott, él. Ezért lett a húsvét minden ünnep legnagyobbika, a keresztyénség lényege. Ezért lett számunkra a vasárnap a megnyugvás és a feltöltekezés napja. Mert minden egyes vasárnap erre emlékezünk. Számomra elképzelhetetlen, hogy csupán egy szemfényvesztés, egy kitaláció miatt tízezrek dalolva és örömmel léptek volna bátran az arénákba az oroszlánok őrlőfogai közé. Egy csalást két pofonnal ki lehet verni valakiből, és az öreg Jánost kivéve mindegyik tanítvány mártírhalálra jutott, Krisztusért halt meg. Egy ellopott holttestért? Amit ők valahogy eldugtak? Egy hazugság miatt áldozták volna életüket annyian?

Lehet, hogy más azt mondja, önmagukat csapták be, és csak mítosz az egész. Ha ez mítosz lenne, akkor a mítoszok sémáját követve a következőképpen kellett volna történjen: feltámadás után Jézus Kajafásnak kellett volna megjelenjen, akit jól lehord; majd Pilátusnak, akit halálra ijeszt, Tamásnak az öklét mutatja és nem a sebeit, elkergeti Pétert.

Jézus nem ezt teszi. Nem mitológiai hős, hanem ma is élő, létező és ma is munkálkodó valóság. Feltámadása után úgy jelenik meg, hogy még az övéi sem ismernek rá. A szeretetéről ismerik fel. És bennünket is ez ragad meg ma, 2017-ben: ezért kondulnak még meg a harangok Szatmárnémetiben és szerte a világon, ezért vannak még istentiszteleti alkalmak, ezért gyülekezünk az Atya, Fiú, Szentlélek Istennek nevében: mert Ő ma is él és velünk van, lesz a világ végezetéig. Ahogy Jézus mondta, mondom én is: „Boldogok, akik nem látnak és hisznek!” Ámen.

Illyés Sándor

evangélikus lelkész,

Szatmárnémeti Evangélikus-Lutheránus Egyházközség