Az 1989-es romániai „forradalom” harmincadik évfordulójára készülve, a programsorozat részeként szerdán a szatmárnémeti Iparosotthonban mutatták be a Katonakönyv című kötetet.

Szerdán az Iparosotthonban mutatták be a Katonakönyv című kötetet, amelyeben öt ötven év körüli férfi írja le, hogy milyen volt az 1980-as években sorkatonának lenni magyarként a Szovjetunióban, Romániában, Csehszlovákiában, Jugoszláviában és Magyarországon. A kötet érdekessége, hogy keveredik benne a történelmi, politikai háttér, a sztorik és a személyes érzések óvatos távolsággal taglalt idézése. Az öt sorkatona egyike sem volt éles bevetésen, valamennyien a végnapjait élő kommunizmus egyhangú hétköznapjait mesélik el. A történetekből megismerheti az olvasó a kor politikai helyzetét, négy esetben pedig arról is képet kapunk, hogy abban az időszakban mit jelentett Magyarország határain kívül kisebbségben élni, és az ottani többségi nemzet érdekeit szolgálni. A férfiak mindig szerettek beszélni a katonaságról, szerettek katonatörténeteket mesélni valósan vagy kisebb-nagyobb túlzásokkal. A Katonakönyv szerzői — évekkel a történtek után — igyekeztek a valóságot megidézni. Írásaikból kiderül, hogy a sorkatonaság nem volt wellnesshétvége, gyakran fizikai és lelki megaláztatások érték a katonákat. Két történetet jegyeznek újságírók: Gazda Albert, akit a Szovjetunió sorozott be, és Makai József, akit Jugoszlávia, Hunčik Péter dunaszerdahelyi író és pszichiáter írta a csehszlovákiai fejezetet, Tóth Tibor jegyzi a romániai részt, ő Tiboru néven szokott írni, leginkább összeesküvés-elméletekről, belőle rendőrtiszt, majd biztonságpolitikai szakértő lett Magyarországon. A Magyar Néphadsereget pedig Horváth Viktor író, műfordító dolgozta fel. Az öt szerző mind másképpen élte meg helyzetét, a személyiség legalább olyan meghatározó ebben, mint az objektív körülmények, mindenki más okok miatt háborodik fel, és mindenki mást visel el a kényszerhelyzetekben, de az közös bennük, hogy nagy távolságtartással és gúnnyal tekintenek vissza szolgálatukra, és meglepő pontossággal idézik vissza a katonai nyelv konstrukcióit oroszul, szerb-horvátul, románul, csehül és magyarul egyaránt. Ami leginkább közös mindegyik fejezetben, az a hazugságokra épített rendszer érzékletes bemutatása, ami egyszerre komikus utólag, de drámai is, mert a hazug világot éles fegyverek tartották fent, amelyek ha nem is mindig működtek, de azért ölni még lehetett velük. Az öt szerzőből négy volt jelen a szatmárnémeti bemutatón (Hunčik Péter hiányzott), ők meséltek a kötet megírásának történetéről.

 Elek György