Kató Enikő, a Kölcsey Ferenc Főgimnázium matematikatanára kapta ebben az évben az iskola szülői bizottsága által alapított Kölcsey-nagydíj aranyfokozatát. Az alábbiakban a kitüntetett pedagógussal beszélgetünk életéről, pályájáról és oktatási módszereiről.

— Élete legnagyobb részét ebben az iskolában töltötte, ma is úgy tartja, hogy elválaszthatatlan ettől az intézménytől. Valóban igaz az, hogy amellett, hogy szatmárnémeti, örökös kölcseys is?

— 1954-ben születtem Szatmárnémetiben. Az általános iskolai osztályokat a fennállásának ötvenedik évfordulóját nemrégiben ünnepelt 10-es iskolában, a középiskolát a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban (akkor Állami Magyar Líceumban) végeztem. Főiskolai éveimre ma is szívesen visszaemlékezem, azokra az évekre, amikor a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem matematika-informatika szakán tanultam. Ma is nagy szerencsének tartom, hogy a főiskola elvégzése után egykori középiskolámban kaptam katedrát, ahol volt tanáraim nagy része kolléga lett, amit nem volt egyszerű dolog megszokni. Mivel mindenki nagyon segítőkész volt, elég hamar megtörtént a beilleszkedés. Kis kihagyásokkal — 1986 és 1990 között, amikor az iskola nem magyar líceumként működött, tanítottam a Sportlíceumban és az Unió Líceumban — 1978 óta tanítok a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban.

— Mikor döntötte el, hogy a tanári pályát és a matematika szakot választja?

— A tanári pálya már diákként vonzott, annál is inkább, mert volt előttem példa, hiszen édesanyám is pedagógus volt. Az elmúlt harmincöt évben nagyon sok időt töltöttem az iskolában, hiszen a tanítás mellett a versenyekre való felkészítésekre, az osztályfőnöki teendőkre, valamint a kulturális és más tevékenységekre is időt kellett szakítani. Úgy érzem, hogy ezt csak egy jól működő családban lehet megtenni, egy olyan háttérrel, amelyikre mindig lehet számítani. Amikor a fiaim néha azt mondták, hogy több időt töltök az iskolában, mint otthon, észrevettem, hogy lépnem kell abba az irányba is, ami a család számára fontos. Csodálom, vagy inkább rejtélyesnek tartom azokat a fiatalokat, akik előbb a karriert építik, csak később terveznek családot. Hogy mennyire nem jó ez a sorrend, azt az is bizonyítja, hogy mennyire sok a magányos nő és férfi, akik később eltévednek az útkeresésben.

— Ön szerint mi az oka annak, hogy a gyerekek nagy része nem szereti a matematikát? Hogyan lehetne rávezetni, ráirányítani a diákokat a gondolkodásra?

— Sok gyerekkel meg lehetne kedveltetni a matematikát rendszeres munkával, sok odafigyeléssel, ha nemcsak a legjobbakkal dolgoznánk versenyszinten, hanem igyekeznénk az osztály átlagszintjén maradni. Sajnos, sokak családi háttere sem megfelelő. Nem azzal segítünk a gyerekeken, ha mindig megvásároljuk neki a legmodernebb telefonokat és elektronikus eszközöket, hanem azzal, hogy megtanítjuk őket élni, ha jó példát mutatunk számukra. El kell választani egymástól a tanári és a szülői feladatokat.

— Nem igazán a szétválasztással vagy a közelítéssel van a baj, hanem azzal, hogy a tanárt kötelezik az állandó reformok, amelyek inkább ártanak, mint használnak az oktatásnak, a szülőket pedig befolyásolják a kordivatok.

— A sok reform útvesztőiben is lehet eredményeket elérni, ha nem enyhül az elhivatottság. Az, aki a munkájára koncentrál és nem a kor szeleire, az tud boldogulni a pályán, és túléli a változásokat. A számítógépek világában élünk, de gondolkodni mi kell hogy megtanuljunk, a diákokkal meg kell értetni, hogy a gép komoly eszköz, segít, de nem csinál meg helyettünk mindent. Az a gyermek, aki készen szeretne megkapni mindent, és csak a billentyűket nyomogatja, nem igazán tud fejlődni. Nagyon nehezen akarják elfogadni, hogy a fejben történő számolás segít a logikus, gyors gondolkodás kialakulásában, amire mindenkinek szüksége van. A gép nagy segítség, rengeteg információt ad, sok mindent szemléltetni lehet vele, de szerintem a szellemi fejlődéshez a mi nevelőmunkánkra is nagy szükség van. Szülői részről pedig annyit jegyeznék meg, hogy az, amit a szülő most elront, elhibázik, az majd visszaüt, és nem biztos, hogy lehet majd rajta változtatni. A tudomány és a technika fejlődéséhez nagy szükség van a jól felkészült, gondolkodó emberekre. Ilyen emberek nagyon sokan vannak, hiszen ha nem lennének, nem lenne ilyen gyors a fejlődés. Az is tény, hogy túl nagy az a réteg, amelyik olyan emberekből áll, akik csak betanított munkásként foglalkoztathatók.

— Mi az oka annak, hogy nagyon sokan rosszul szerepelnek az érettségin matematikából?

— Nem csak amiatt eredménytelen az érettségi, mert sokan nem szeretik a matematikát, a baj a programmal van. Ha lenne egy alapfokú és egy emelt szintű vizsga, jobb lenne, mert nem minden diák egyforma kapacitású, és aszerint mehetne tovább tanulni, milyen szintű vizsgája van. Így a tanárok egyformák, a diákok nem: van rossz, közepes és jó tanuló. Évek óta tudjuk, hogy változtatni kellene, de sajnos nincs elmozdulás a jó irányba. Az egyetemekre való bejutás is sokkal reálisabb lenne, ha vizsga alapján történne. A mostani rendszerrel nagyon sok diák olyan szakra iratkozik, azaz jut be, ahova elég az átlagos ismeret.

— Ön hogyan látja, meddig történhet meg az, hogy pénzért vásárolt egyetemi diplomákkal és doktori címmel, de kevés tudással rendelkező személyek töltsenek be komoly tisztségeket?

— Mindaddig, amíg csak a papír számít sok helyen, addig van értéke a pénzért vásárolt diplomának. Amikor majd a tudás, a hozzáértés és az elhivatottság kerül előtérbe, az iskolapadban, a katedrán és az élet valamennyi területén, akkor nem lesz mit kezdeni a pénzért vásárolt diplomával.

— Ön hosszú ideje tanít a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban. Hogyan látja az iskola jövőjét, mit ad ez az intézmény diákjainak?

— Kölcseys tanárnak és diáknak lenni, úgy érzem, egy különleges dolog. Sokan érezzük ezt, azért is járnak vissza hozzám, hozzánk évek múltán is volt tanítványaink az iskolába. Nehéz éveket éltünk át, de sikerült továbblépni, folytatni és jó eredményeket elérni. Ha példát mutatunk, segítőkészek vagyunk, akkor a diák is elfogadja, és rájön, hogy mi a jó számára, és megérti, hogy a tanár nem ellenség. Én bízom abban, hogy az az elismerés, amit nemrég kaptam az iskolától, minden kollégát arra biztat, hogy a munka megtermi a gyümölcsét.

Elek György