Francesca Gräfin Dürckheim, Károlyi Sándor gróf egyenes ági leszármazottja a Károlyi családról, a családon belüli szemléletmód változásairól, valamint az általa létrehozott Gróf Károlyi Sándor Alapítvány megyénkben betöltött szerepéről nyilatkozott.

— Grófnő, ön egyike azoknak, akik gróf Károlyi Sándor egyenes ági leszármazottai. Mit jelent ma Károlyi-utódnak lenni?

— Károlyi Lajosnak, aki többször járt Nagykárolyban és Kaplonyban — sajnos három éve meghalt —, a lánya vagyok. Én úgy érzem, hogy Károlyi-utódnak lenni felelősség. Azért hoztam létre a Gróf Károlyi Sándor Alapítványt, hogy tovább vigyem azokat a tetteket, megvalósításokat, amelyeket ő elkezdett. Röviden: folytatója szeretnék lenni az ő gondolatainak. Károlyi Sándor és felesége, Barkóczi Krisztina, amit tett, azt a városáért és az emberekért tette. Férjemmel úgy gondoljuk, hogy adott a lehetőség, hogy folytassuk a Károlyiak művét, ápoljuk azokat a jótékonykodó hagyományokat, amelyeket ők három évszázada megalapoztak és folytattak.

Célok

— Kevesen vannak ma már, akik hasonló célokat követnek. Önöket mi vezérli?

— Számunkra ez egy velünk született morális érzésből fakad. Elégtétel az, hogy hozzá tudunk járulni azok megsegítéséhez, akik közül származunk. Én ezt nagyon felemelő dolognak tartom. Példát akarunk mutatni mindenkinek arra, hogy jó cselekedetekkel az életet előre lehet vinni.

— Úgy döntöttek, hogy az iskolát és a templomot segítik, vagy vannak más terveik is?

— Valahol el kell kezdeni. Ez az első lépés. Hogy mi lesz két-három év múlva, azt egyelőre csak a Jóisten tudja. Úgy döntöttünk, hogy az egyház és az iskola megsegítésével kezdjük, de felmérjük, hogy milyen segítségre van szükségük a görögkatolikusoknak és a protestánsoknak is. Nemcsak a mi felekezetünkhöz tartozókat akarjuk segíteni, hanem mindenkit, akinek szüksége van segítségre. Ezt tette Károlyi Sándor is.

Meghatározó személyiség

— Károlyi Sándor a tizennyolcadik században meghatározó szerepet játszott Közép-Európában. Mennyire ismerik az utódok az ő életművét?

— Látjuk munkásságának a jelentőségét, de azt is látjuk, hogy a világ mennyire megváltozott, és tudjuk, hogy ma már nekünk is másként kell gondolkodni, másként kell viselkedni. Tudjuk jól, hogy 1945-ben a Károlyiak mindent elvesztettek, a II. világháború után el kellett hagyniuk hazájukat, és szétszóródtak a nagyvilágban. Mi már egy más nemzedék vagyunk, akik a maguk módján — ki, hol a viágban — élik a maguk életét. A nevet és a tradíciókat egy bizonyos mértékig megőrizzük, sajnos a Károlyi nevet — a férfiak közül — ma már csak tizenketten viselik. Ezek a világ különböző részein élnek.

— Tettek-e valaha próbálkozást, hogy valahol találkozzanak a Károlyi-utódok?

— Nem tettünk, de nem hiszem, hogy sikerülne. Többen betegség miatt nem tudnak utazni, másrészt sok pénzbe kerülne egy ilyen utazás. Nem mindenki tudja megengedni magának, hogy felüljön a repülőre és több száz vagy ezer euróért átutazzon a világ másik végére. Ezek olyan problémák, amelyeket az ember nehezen tud megoldani. Én azt vallom, nem kell az életet nehezíteni ott, ahol nem muszáj. Ma már van internet, skype, vannak olyan lehetőségek, amelyek lehetőséget adnak a kapcsolattartásra.

Hagyományőrzés

— A család fiatal tagjai ragaszkodnak a hagyományokhoz?

— Sajnos a dél-amerikai unokatestvéreim teljesen más életformához szoktak hozzá. Teljesen új életkörülmények közt élnek, és tudomásom szerint keveset tudnak a Károlyi család történetéről. Ezért a saját szüleik a felelősek. A család, a családi hagyományok iránti ragaszkodás akkor is meg kell maradjon az emberben, ha az más körülmények közé, más világba kerül. A dél-amerikai unokatestvérem feleségül vett egy venezuelai lányt, van négy gyereke: három fiú és egy lány, akik csak spanyolul és angolul beszélnek, és dél-amerikaiaknak vallják magukat. Soha nem voltak Magyarországon, náluk teljesen megszakadt a folytonosság. Ők nem értik azt, hogy mennyire fontos az, hogy büszkék legyenek a Károlyi névre. Ők sohasem fogják visszavezetni a családfájukat.

Kötődés

— Önökben hogyan maradt meg az ősökhöz való kötődés érzése?

— Amikor fiatal házasok voltunk, nem volt könnyű Magyarországra menni. Édesapámnak gyakran feltettük a kérdést, amikor kezünkbe kerültek fényképek vagy valamilyen iratok, hogy ki volt az a Károlyi Sándor, és kié volt a Károlyi-kastély? Nem szívesen válaszolt. Az a generáció nem találta meg a helyét a világban. Talán azért nem mesélt, mert félt. Az is lehet, hogy menekülni akart a múlttól. Mi most másképp látjuk az egészet, hiszen egy teljesen más világban élünk. Mi már úgy látjuk, hogy ötven-hatvan évre valóban megszakadt a világ, de most mintha újra folytatódna, és azt csinálhatjuk, amit jónak tartunk. Ez az átugrás, lehet, hogy minden generációval megtörténhet. Ezt az ugrást pozitívan kell felfogni, és élni kell a lehetőségekkel.

Családi érdeklődés

— Sokáig vitatott volt a Károlyi-életmű. Hosszú idő kellett elteljen, amíg a történészek elfogadták, hogy a szatmári béke reálpolitikai lépés volt. A család ma élő tagjait foglalkoztatja-e ez a kérdés annyira, mint a történészeket?

— Bátran ki merem mondani, hogy nem annyira. Ez pedig nem jó. De figyelembe kell venni azt is, hogy a világ is más irányba tart. Nem lehet egészen szűk fókuszon át nézni a dolgokat, és egyértelműen kimondani, hogy mi a helyes, és mi nem. Ma már nagyon sok feladatunk van, nagyon sok mindenért felelősek vagyunk. Ezért mondom én, hogy a templomot a templomnál kell hagyni, és végezni a saját dolgunkat. Én, ha nem hinnék abban, hogy amit Károlyi Sándor életében megtett, az jó dolog volt, akkor nem hoztam volna létre ezt a nevével fémjelzett alapítványt. Nekem meggyőződésem, hogy az, amit ő tett, példamutató számunkra, a mi feladatunk pedig az, hogy példamutatók legyünk az eljövendő generációk számára.

— Szokták mondani, hogy egy sikeres férfi mellett ott van egy nő, egy sikeres nő mellett pedig ott van egy férfi. Ez az ön esetében is érvényes?

— Valóban így van. Be kell vallanom, hogy a férjem nélkül nem tudtam volna megtenni azt, amit megtettem. Ő nagyon szerette az apósát, és átvette a szellemiségét. Mi éreztük és láttuk, hogy itt igénylik a segítségünket, ezért döntöttünk úgy, hogy segíteni fogunk.

Ősök szelleme

— Önökben tehát tovább él Károlyi Sándor és Barkóczi Krisztína szelleme.

— Károlyi Sándorról sokan csak annyit tudnak, hogy az ő közreműködésével kötötték meg a szatmári békét, pedig neki az igazi munkája csak később következett. Az első dolga az volt, hogy elment a pozsonyi országgyűlésbe, hogy törvénybe iktassa a szatmári béke pontjait. A másik dolga pedig az volt, hogy az üresen maradt területeket benépesítse. Nem akárkikkel, hanem olyan dolgos emberekkel, akik magasabb mezőgazdasági technikát alkalmaztak, mint a szatmári jobbágyok. A telepítéssel két dolgot akart megoldani: erősíteni a katolikus vallást és biztosítani a munkaerőt. Ebben az időszakban jelentős szerepet vállalt Barkóczi Krisztina is, aki kemény férfimunkát végzett, amikor férje Pozsonyban volt.

A kor kihívása

— Többször hangsúlyozta, hogy a múltból meg kell tartani azt, ami érték, és alkalmazkodni kell a kor kihívásaihoz. Kevesen vannak azok, akik ezt nemcsak mondják, hanem cselekszik is. Még mindig nem tanultunk eleget a múlt hibáiból, vagy nem alakult ki az az értékrend, ami előrevisz?

— Húsz évvel ezelőtt teljesen más volt a világ. Ki kell nőni a régi gondolkodásmódból. Be kell látni, hogy nem lehet egyik napról a másikra megváltoztatni a körülményeket, de azt sem szabad várni, hogy azok maguktól változzanak meg. Egy új generáció kell felnőjön ahhoz, hogy hátrahagyjuk a múlt hibáit, és felépítsünk egy új világot. Apám mindig szomorú volt, mert nem tudta elfeledni az otthonát, nem tudott kilépni abból a világból, amibe beleszületett. Nem tudta lelkileg elfogadni, hogy az élete már nem a megszokott mederben halad. Hogy Károlyi Lajos nem a saját birtokán éli uradalmi életét. Őt örökösként nevelték, ő lett volna a következő a családi vonalon, de a háború, a szökés, az azt követő megaláztatás után nem tudott alkalmazkodni az új körülményekhez. Nem tudta megtenni azt a lépést, ami új lehetőségekhez vezethetett volna. Azért szeretném én a régi hagyományokat folytatni, nem Károlyiként, hanem egy morális vonalon.

Talpon maradva

— Ön is megtett egy utat, ami nem mindig volt zökkenőmentes. Hogy sikerült talpon maradni?

— Én Brazíliában születtem, ott éltem tíz évig, utána laktunk Németországban, Belgiumban, Spanyolországban, most pedig újra Németországban. Nem véletlen, hogy hét nyelvet beszélek. 1944-ben szüleim előbb Németországba menekültek, majd egy kis táskával érkeztek meg Brazíliába, a dzsungel közepébe, ahol azt se tudták, hogy milyen nyelv az, amit beszélnek, nem tudták, hogy milyen veszély várhat rájuk. Az, aki egy ilyen életúton végighalad, mindent megtanul, mindent tud. El sem tudom képzelni, hogy mi lenne, ha ma ilyesmi megtörténne valakivel. Az életakarat túl erős, de az nem erősödik meg magától.

Elek György