Az örökzöldek tisztelete már a germán, a római, az egyiptomi vagy a kelta kultúra hagyományvilágában is ismert volt, olykor örökzöld ág, esetleg koszorú vagy fagyöngy formájában. Az ókori népek a téli napfordulót december 25-én a "Napisten" születésnapjaként ünnepelték, a Római Birodalomban az ünnepet a Mithrász-kultusz terjedésének következtében a III. századtól kezdve megtartották.

Az ókeresztény vallás szimbolikájában az isteni fényforrást, a sötétségen diadalmaskodó fényt Krisztus szimbolizálta. Az első nikaiai zsinat döntése alapján 325-ben az ókeresztény egyház erre napra helyezte Jézus születésének évfordulóját a karácsony ünnepét.
Néhány forrás szerint középkori szokás volt, hogy egy fiatal fát vágtak ki, ami az ifjú élet feláldozását jelképezte, hasonlóan Jézushoz, aki fiatalon áldozta fel életét az emberekért. Sok egyéb legenda kötődik a karácsonyfához, például hogy Luther Márton állított gyermekének először karácsonyfát

A karácsonyfa-állítás szokása Skandináviából származik, s onnan jutott el Németországba a harmincéves háború során, később pedig német közvetítéssel terjedt el Európa többi országában, így Magyarországon is, ahol a reformkor idején honosodott meg az arisztokrácia körében. Bécsben az első karácsonyfát a Berlinből áttelepült Arnstein bankárcsalád házában állították 1814-ben, ami akkoriban olyan furcsa volt, hogy még a titkosrendőrség is jelentést készített róla.

A díszek és jelentésük

A fa feldíszítése a XVI. században vált divatossá, ekkor még diót, almát, fából és textilből készül díszeket aggattak az ágakra. A fa tetején a csúcsdísz a felemelkedett embert jelképezi, Jézust, a Megváltót, aki eljutott a csúcsig, sőt azon is túl. Gyakori, hogy a csúcsdísz csillag formájú, mert ez hozta hírül a Napkeleti Bölcseknek a Megváltó születését és vezette el őket a jászolig.

A később divatba kerülő csillagszórók is az égi tüneményre utalnak, s fényükkel beragyogják a fát, mint ahogy a csillag az égboltot, utat mutatva. A fényszikrák a fellángoló és kihunyó életet éppen úgy jelképezik, mint az érzések mulandóságát. Hasonló szerepkört töltenek be a gyertyák, illetve modern variációjuk, a színes izzósor is. A gyertyagyújtás fényt és melegséget hoz mind a szobába, mind a szívekbe, a fákat megvilágító gyertya, vagy izzó a Szentháromság üzenete, a fiú megszületése, a fény megérkezése.

Az aranyalmát a legtöbb helyen ma már felváltották az üveg díszek, gömbök, pedig erőteljes szimbolikus értelemmel rendelkezett. Egyrészt utal a bűnbeesés és a tudás almájára, másrészt az összetartozást is jelképezi — még ma is számos helyen él a szokás, hogy szenteste egy almát gerezdekre vágnak s a családtagok együtt elfogyasztják, így ha távol kerülnek is egymástól, az összetartozásuk mindig megmarad —, ugyanakkor a tökéletesség és teljesség jelképe is. Az aranydió és minden szemes termés a bőség jelképe, hasonló logikán alapulva, mint az újévi lencse elfogyasztása.

Az utóbbi évek divatja, hogy a fára holdat és hatágú csillagot – Dávid csillagot – is akasztunk. Bár a zsidó kultúrában nem ünneplik a karácsonyt, mégis fontos ez a hagyományosan zsidó jelkép a fán: a Dávid csillag Dávid pajzsa. Ez az eredetileg nem csak zsidó jelkép két egyenlő szárú háromszög együttese, és a férfi-nő, anyag-lélek, levegő-föld, tűz-víz ellentétpárok harmonikus egységét szimbolizálja. A fára tekeredő girland, lánc, angyalhaj a paradicsomi fára tekeredő kígyót eleveníti fel, amely az embereknek a „Tudást”, - talán az emlékezést? - adta.

A mézeskalács-figurák a föld porából megformált, tűzpróbán átesett embert jelképezik, a csengettyű vagy kisharang pedig, hogy „megérkezett az Angyal” — hangjának démonűző hatást is tulajdonítottak. Az apró figurák a gyermekkor csodájára, az önfeledt örömre, játékosságra utalnak, és figyelmeztetnek az ajándékozás, az örömszerzés a másokra való odafigyelés fontosságára, úgy, hogy közben mi is örülhetünk. A szaloncukor azonban a magyar kultúrkör sajátossága, hisz ősét a fondant-cukrot a francia hagyománykörből a XIV.. században vettük át, ám egyedül nálunk jellemző, hogy fát díszítünk vele. Neve pedig onnan ered, hogy a polgári lakásokban, fogadószobában, azaz a szalonban állították fel az édességgel díszített fenyőt, így lett a fán lévő díszesen csomagolt csemege neve szaloncukor

Csak Erdélyben hozza Angyal az ajándékot

Angyaljárás csak Erdélyben van — az Angyal (így, nagybetűvel!) szenteste suhan be az ablakon, ő hozza a szépen feldíszített karácsonyfát és a fa alá az ajándékokat (angyalfiákat), aztán megrázza a csengőjét, de mire a család odasiet, ő már tovasuhan.

Barabás László néprajzkutató szerint az erdélyi angyaljárás a ferencesekkel kapcsolódik össze, ezen a vidéken ugyanis nekik volt nagy szerepük a karácsonyi ünnepkör elterjesztésében és gyakorlásában, s az erdélyi betlehemes játékokból sem hiányzik az angyal. A betlehemi történetben angyal adja hírül Jézus eljövetelét, a pásztoroknak angyal adja hírül a Messiás megszületését — nagyon fontos szerepe van az angyaloknak mint teremtményeknek, ugyanakkor szellemi lények, Istennek a  követei, a mennyország hírnökei, így valahogy kézenfekvő volt, hogy az ajándékozó szerep is az övék, pontosabban csak egyiküké legyen; ráadásul azokon az erdélyi területeken, ahol amúgy Jézuska az ajándékozó, ott is nagy szerepük van az angyaloknak a karácsonyfa feldíszítésében, elhozásában, s az ajándék előkészítésében. 

Összeállította:
Szabó Kinga Mária