Több okból is különleges volt ez a vasárnap a Mikolai Református Egyházközség számára — elsősorban, mint minden vasárnap, a hívek számára nagyon fontos volt az Urat dicsérni, emiatt pedig szép számban összegyűlt a gyülekezet. Higyed István lelkipásztor a 42. Zsoltár 3. versét felolvasva kezdte el az istentiszteletet, amely a szomjúságról, a lélek Istenre való szomjazásáról szól, s ami a mostani melegben nagyon is releváns, hiszen nem csak az emberek, de ugyanúgy a föld, az állatok és minden élőlény igényli az isteni, fenti áldást. Isten házában pedig a híveknek is szükségük van a szent szóra. A lelkipásztor ezúttal az Újszövetség, Pál apostolnak a korinthusbeli gyülekezethez írott első levele 13. fejezetének első három verse köré építette a lelki csemegét: „Kedves testvéreim, úgy ismerjük az első korinthusi levél 13. fejezetét, hogy a szeretet himnusza az. A szeretet himnusza, amely magában hordozza azt a zeneiséget, amelyet egy himnusz emelkedettsége magában hordozhat” — fogalmazott. Hozzátette: az őseink is a reformációban látták az igehirdetést, ha pedig megfordítjuk, akkor az igehirdetés mindig reformáció, mert mindig visszatérít az egy igaz Istenhez.

Az Ő igéjében pedig rend van, mint ahogy a beszédben is rend van, szabályai vannak annak, s megvannak a hangsúlyai, megvan, hogy hol van vége egy mondatnak, és hol kezdődik egy új, megvan a szünetnek is a fontossága, mint ahogy a zenében is ugyanígy történik. Johann Sebastian Bach annak idején egy olyan rendszert, rendet igyekezett felállítani, amelyet isteni harmóniaként tartott fenn. Nem véletlen, hogy akkor, amikor kottát írt, zenét szerzett, mindig odaírta a kotta szélére, hogy „Segíts, Jézus”. Úgy gondolta, hogy maga a zene is lehet igehirdetés. „Fontos, hogy a zenét és kint az utcán a szót is igehirdetésként halljuk, és nem csak akkor és azért, amikor a templomban vagyunk, hiszen ha nem, akkor beteljesedik az első vers: hogy az csak zengő érc és pengő cimbalom; hogy az megcsörren és megszólal, de nincs benne ének, nincs benne lélek” — tette hozzá a lelkipásztor.

Az igehirdetést követően kezdetét vette a vegyes kar évadzáró, egyben jubileumi koncertje, amelyen hangszeres zene, cselló is megszólalt. Több okból is fontos volt ez a koncert: egyrészt a pandémia óta ez volt az első koncert, amelyet így együtt tarthattak, és folytatódhat Isten színe előtt a kórus munkája, másrészt pedig a kántornőt, Gerő Anikót búcsúztatták, akinek ez már a tizenhatodik éve volt a Mikolai Református Egyházközségben, a tizenötödik, jubileumi évet sajnos a pandémia miatt nem tudták megünnepelni, épp ezért lett az idei a jubileumi koncert. A hangkavalkád felejthetetlen élményt nyújtott a jelenlévőknek, hisz három- és négyszólamú előadásokat is hallhattak a gyülekezet tagjai, sőt, a cselló hangja még színesebbé tette az előadást. A koncertet két versszavalat is színesítette: elhangzott a Valahol Európában című filmből A zene az kell című dal szavalat formájában, továbbá a kórus egyik tagja a kántórnőnek írt egy verset, amelyben megköszönte odaadó munkáját. Természetesen nem hagyták ajándék nélkül a kántornőt, aki meghatottan állt a produkciók alatt, ugyanis mint elmondta, „a próbák alatt ezek a részletek kimaradtak”.

Gerő Anikónak egy csokor virággal és egy festménnyel is megköszönték odaadó munkáját, amely elmondása szerint mindig emlékeztetni fogja a kórusra, továbbá ő is megköszönte a kórus munkáját, azt, hogy „hidegben, melegben, betegen vagy akár fél lábon, de elmentek a kóruspróbákra, és kitartottak azért, hogy egyben maradjon a kis csapat, ami inkább nevezhető családnak”. A jubileumi koncertet követően a kórustagok egy kis állófogadással kedveskedtek a gyülekezet tagjainak.

Szilágyi Kinga