Vasárnap emlékeztek a nemzet tavaszára, az 1848. március 15-i eseményekre Halmiban, ahol a 174 évvel ezelőtti események emlékei talán még inkább elevenen élnek, hiszen — bár a vidék nem volt vérrel áztatott — a régi Ugocsa vármegye 3000 katonát adott a szabadságharcnak. A református templomban tartott déli, ünnepi istentiszteleten a házigazda, Elek Arnold lelkipásztor üdvözölte a helybéli és más településekről érkezett megemlékezőket, a lelkészeik kísérte dabolci, kisbábonyi híveket. 

„Nem tévedek sokat, amikor azt mondom: az egyik legszebb természeti jelenség a szivárvány, ez az Isten és ember közötti ív — amikor elvonulnak a legsötétebb felhők, káprázatos, szívet-lelket melengető színei láttán az ember tudja, hogy vége a viharnak, már csak kisebb záporok jöhetnek. 1848. március 15-e a magyar történelem egén olyan szivárványa, mint amilyen Noé idejében jelent meg az égen, amikor Isten így szólt: 'az én ívemet helyeztetem a felhőkbe, s ez lesz jele a szövetségnek közöttem és a föld között'; és mint amilyet mi is látunk egy-egy vihar után” — fogalmazott ünnepi igehirdetésében Gáti Tibor kisbábonyi lelkipásztor, aki Mózes első és második könyvének egy-egy történetére (az özönvíz végét jelző szövetségkötésre, illetve az Amálek elleni ütközetre) építette gondolatait.

„Nemzetünk fiai felébredtek, megvívták a harcot a szabadságért — Izrael népének a harc a fennmaradásának a kulcsa. Kiszabadult az egyiptomi fogságból, elindult az ígéret földje felé — nehéz út, nem egyszerű vállalkozás, de Isten vezeti, a pusztai vándorlás pedig tele van szenvedésekkel és csodákkal. Isten szeretete újra és újra rákérdez a hitére, megpróbálja, de segíti is, ott van vele. Aztán útja során elérkezik egy fordulóponthoz: harcolnia kell, Amálek megtámadja, gyengét, öreget, nőt, gyermeket mészárol le — szembe kell szállni vele. A mi harcaink nem ilyen karddal, dárdával vívottak, de meg kell küzdenünk az emberek részéről jövő gonoszsággal, bűneinkkel, önmagunkkal, saját elkeseredésünkkel, amikor már minden mindegy” — mondta, hangsúlyozva azt is: Isten népének minden harca két síkon, vagy ha úgy tetszik, két szinten zajlik: Józsuéval, aki lent a völgyben a fizikai harcot vívja, és Mózessel, aki fent a halmon imacsatát vív. „Van, aki kardot tud ragadni, bátor, harcol, és van, aki értük imádkozik. És jó az, ha van kiért imádkozni — a baj az, amikor csak a völgyben vívjuk harcunkat, és nem összekulcsolt kézzel, Istenben bízva. Mózesnek is kell a segítség, elfárad, és amikor a fáradtságtól leereszti kezét, Izrael áll vesztésre az ütközetben — de Mózes megvívja az imaharcot, könyörög Istenhez, kinyújtott kézzel, nyitott tenyérrel. Alázat, bizalom, felfelé tekintés, és mi mégis milyen sokszor csak lefelé nézünk, az emberi esélyeket latolgatjuk. De Mózes nincs egyedül, Áron és Húr támogatják elfáradó karjait: kemény munka kivívni Isten segítségét, szükség van hittestvérekre — Áron és Húr segítik őt, s nem csak Mózes, de az egész nép kezei lesznek. Igen, egyszerre kell Józsuénak és Mózesnek lenni. Mi, akik hisszük, ismerjük az imádság harcát és fegyverét, Istentől kell erőt kérjünk; Krisztusban lehetséges a győzelem — egyszer már győzött értünk, velünk van” — mondta. 

Az ünnepi igehirdetést követően a helyi iskola Pap Erika magyartanárnő által felkészített diákjai zenés-verses összeállításukban színes részletességgel elevenítették fel 1848. március 15. eseményeit, majd Turos Lóránd szenátor fogalmazta meg ünnepi gondolatait. Mint mondta, nagyon jó érzés volt ez az egész hét, amelynek minden napja az ünneplésről szólt a megyében, mint ahogy az egész Kárpát-medencében is, de március 15-e a bukaresti parlamentben is ünnep volt: „Az erdélyi, romániai magyar közösség akkora tiszteletet vívott ki, hogy március 15-én szünetelt a törvényhozás: mi itthon vagyunk, ünneplünk, nélkülünk pedig nem hoznak döntéseket — ezt a tiszteletet évek, évtizedek alatt vívtuk ki, de ma is mindennap meg kell küzdeni érte” — mondta, felidézve saját kamaszkorát, amikor nem lehetett nyíltan ünnepelni március 15-ét, csak titokban, egy magyar- vagy történelemórán, de felidézve az első „szabad” szatmárnémeti március 15-ét, ami „a vásárhelyi fekete március főpróbája volt. Aztán elfogadták az ünnepünket, és most, amikor kétévnyi korlátozás után ismét lehetett ünnepelni, a felvonuláson román barátok is ott voltak, elkísértek. A szabadság olyan, mint az egészség és a béke — természetes, hogy van, könnyű megszokni, de ha nem próbálunk meg tenni érte, könnyen elillan. Hála Istennek nem fegyverrel, de meg kell küzdenünk érte mindennap — ki tudná jobban, mi történik most Kárpátalján, mint önök itt, Halmiban.” summázta, majd a megszámláltatásra és annak fontosságára hívta fel a figyelmet: nyilatkozni kell arról, hogy magyarok vagyunk, magyar az anyanyelvünk, és mely felekezethez tartozunk: „Nemcsak magunkért, de azért is, hogy 100 év múlva ugyanígy, szabadon, kitűzött nemzeti kokárdával ünnepelhessünk.”

Az ünnepi istentiszteletet követően előbb a cinteremben lévő emlékműnél helyezték el a megemlékezés koszorúit, majd az ünnepségen résztvevők átvonultak a temetőbe, ahhoz a kopjafához, amelyet az 1848-as szabadságharc emlékére állítottak a helybéliek 2000-ben, ahol szintén koszorúztak, és a gitárkísérettel elénekelt Himnusz után — hagyomány szerint — mindenkit szeretettel vártak és fogadtak egy kellemes agapéra.

Szabó Kinga Mária