Szeptember 27-én, 15 órakor, a szatmárnémeti újközponti Galériában nyílik meg Muhi Sándor grafikus A pillepalack kalandja című egyéni tárlata. Az 1968 óta rendszeresen kiállító művész legújabb tárlatát saját maga mutatja be a kiállítás katalógusában.

A hasonló eszköztárral létrehozott, Kortárs közhelyek címet viselő tárlatom még azokat is megdöbbenthette, akik közelről ismerték régebbi rajzaimat, metszeteimet, számítógépes grafikáimat. A 2012-ben kiállított anyag fogadtatása kis jóindulattal vegyesnek mondható, hiszen a szokatlan, új dolgok gyanakvást, értetlenséget is szülnek. A fentiek ellenére következhetett volna egy Kortárs közhelyek II. tárlat, de helyette inkább áttértem valami egészen másra. Azért választottam alapelemül egy köznapi tárgyat, mert eleve idegennek, elcsépeltnek érzem az úgynevezett festői motívumokat. Sorsunk is hasonlít a pillepalackokéhoz: hamar kiürülünk, rövid idő múltán könnyűvé, feleslegessé, fokozottan sérülékennyé válunk. A mostani kiállításom lényegében arról szól, hogy a pillepalack is tud harcolni, szeretni, szenvedni. A mai ötvenesek, hatvanasok nagy része azért ragaszkodik a megszokott, hagyományos formákhoz, mert képtelen váltani, a fiatalokat pedig egyelőre annyira elbűvöli a virtuális világ, hogy a szédítésen, rögtön ki- és felhasználható lehetőségeken túl még nem igazán fogták fel, hogy az informatika akár a művészi közlésmód hatékony partnere is lehet. A rálátáshoz idő kell. Számomra természetes, hogy a képeim igazi értője a most hatéves unokám, aki nemcsak folyamatosan érdeklődik minden új munka iránt, hanem felismeri bennük a lényeget. A kollázs–technikát jó negyven éve használom, a kezdetektől folyamatosan beépítettem a képeimbe néhány elemet, tárgyat: fonalat, számot, betűt, zsilettet, képkivágást, tollhegyet, gémkapcsot, újságpapírt, szeget, fotót stb.A mostani kifejezésmódom tehát az eddigiek természetes folytatása. Minden generáció véghez viszi a maga forradalmát, a mienk a szinte követhetetlenül felgyorsult változásoknak betudhatóan most tetőzik. Már a címekből is sejthető, hogy József Attila-illusztrációkról van szó: A hetedik, Eszmélet, Nyolcesztendős lányok, Tiszta szívvel stb. A hetvenes évek elején már készítettem egy hasonló sorozatot, ezek a képek még jórészt hagyományos ábrázolásmódúak voltak, hiszen többek között rajzolni is szeretek. Mi okozta a váltást? Az, hogy menet közben nemcsak a művészi eszköztáram alakult, gazdagodott, hanem megváltozott a minket körülvevő világ. Ma már nem fogalmazhatunk úgy, mint apáink, nagyapáink, alkotásaink elsősorban a mának szólnak, hiszen rövidesen újabb generációk egészen másként fogalmazzák majd újra az örök emberi mondanivalókat. Sajnos egyre kevesebben olvasnak verseket, ezért a minket naponta elárasztó pillepalackok százaival üzenem kortársaimnak, hogy a kommunikáció módja változhat, de amíg ember él, a hiteles művészi üzenet örök. Szerintem József Attila költészete közelebb hozhat ehhez a képi világhoz, amelyben kis empátiával, ráhangolódással olyan rezdülések is felfedezhetőek, amelyek más közvetítéssel nem lennének életképesek. A költő szinte tapinthatóan fogalmaz. Kiégett, korán elkorhadt fákról beszél emberi sorsok kapcsán, vagy a dombok vihar utáni „hullafoltjait” személyesíti meg. Ebben a közegben a pillepalack színének, méretének, helyzetének, arányainak köszönhetően szinte észrevétlenül lényegül át felhővé, dombbá, esővé, évekké és a halomba hajigált hasábfát, a vágyakat, a jótanácsokat osztogató kopaszokat, a nyolcesztendős lányok sorát, házakat, falut, a szerelem utáni sóvárgást, a magányos fákat, a jövő bokrait, virágait, az utcán átlibbenő kedvest jeleníti meg. Az, hogy csak ecsettel és vászonra lehet festeni és minden kép kötelezően keretezendő, már akkor sem volt igaz, amikor a fenti, átmeneti formák elterjedtek. Valaki megkérdezte tőlem, hogy hány pillepalack reprodukcióját építettem be a sorozatomba? Ez úgy hangzik, mintha egy költőtől megkérdeznénk, hogy hány betűt használt a legújabb kötetében. Az volna a döbbenetes, ha tudná a választ. Mások által kiépített utakon sétálni, akár andalogni is lehet, de az új ösvények kitaposása minden esetben embert próbáló, kockázatokkal teli, izgalmas feladat. Úgy határoztam, hogy vállalom az erőfeszítést a tévedés lehetőségével együtt, számomra az alkotómunka ugyanis erről szól.