Szociológusok állítják, hogy a mai emberek között kevesen vannak, akiknek van jövőképük. Legtöbben csak annyit tudnak, hogy mi az, ami elmúlt az életükből, mi az, amit eddig megtettek, hogy mi lesz ezentúl, arról keveset beszélnek, ha mégis, reménytelenül. Mégis mindenki rohan, mintha valami elől menekülnének, azt viszont senki nem tudja megmondani, hogy hova tart. A fiatalok nagy része sem rendelkezik jövőképpel. Nincsenek megfogalmazható vágyaik, nem tudják, mit akarnak elérni az életben, csak annyit tudnak, hogy jobb sorsra vágynak, mint elődeik és a szintén örökké rohanó szüleik. Nem akarja senki kimondani, hogy ma, amikor mindenki igyekszik minél magasabb szintű iskolát, iskolákat kijárni, az iskolázottak között is sok a tudatlan. Nem akarja belátni senki, hogy a világ azért van válságban, mert az egyének is válságban vannak. A határ nélküli Európában sokat utaznak az emberek, mégis egyre magányosabbak. A házasságban, családban élő emberek között is egyre több a magányos. Egy közös tulajdonságuk mégis van a mai embereknek: az, hogy mindenért másokat tesznek felelősökké.

A híradásokra figyelve azt tapasztaljuk, hogy egyre több a szabálysértés, a kihágás és a bűncselekmény. Sok ember a másik emberben az ellenséget látja. Nincs már jó szomszéd, barát, kolléga, még az egymásra figyelő, egymást féltő családtagok is ritkaságszámba mennek. Sokkal erősebb a gyűlölet, mint a szeretet. Sokkal könnyebb a másikban keresni a hibát, a másikat tenni felelőssé azért, mert nem úgy mennek a dolgok, ahogy szeretnénk. De hogy szeretnénk? Ez a kérdés fel sem merül? Ha felmerülne, lenne megoldás, de nem akar senki megoldást, mert akkor kompromisszumokat kellene kötni: valamit kellene tenni és valamiről le kellene mondani. De mindenki azt kérdezi: miért nem tesz a másik? Miért nem enged a másik? Amikor még volt jövőképük az embereknek, tudták, mi a cél, tudták, mit kell tenni a cél elérése érdekében. Ezt kellene felismernie a ma emberének. Meg kellene tanulni élni, mert az élet arra adatott. Nem a múlt miatt. Nem a lemondásért. Nem a másikra való mutogatásért, hanem azért, hogy a másikban megtaláljuk a társat. Mert az ember társas lény, nem pedig az internetes közösségi oldalak egyik profilképe.

Elek György