A Szatmári Friss Újság és a Harag György Társulat a huszonegyedik századi ember jövőképéről szervezett nyilvános beszélgetést. A meghívott vendégek és érdeklődők részvételével zajló kerekasztal-beszélgetés helyszíne az Északi Színház kávézója volt.

Elek György, a beszélgetés moderátora kiemelte, hogy nagyon sok ember — legyen az fiatalabb vagy idősebb — jövőképe már elképzelés szintjén is távol áll a valóságtól, nagyon kevés az esélye annak, hogy az megvalósuljon. A fiatalok számtalan esetben olyan dolgokhoz hasonlót szeretnének, amelyekről a médiából úgy értesültek, hogy azokat valaki már elérte, s úgy gondolják, ha valakinek sikerült elérni azokat, nekik is sikerülni fog. Például egy ismerős elment Budapestre vagy bárhova a nagyvilágba, s miután befejezte a tanulmányait, komoly beosztásba került vagy vállalkozásba kezdett, és ma már „pénzes ember”. Valóban vannak ilyenek, de ehhez kell egy adottság, egy képesség, küzdőszellem, kell tudni bevállalni dolgokat és kell tudni lemondani dolgokról stb. Ezek a dolgok nem jönnek ágyba, mint otthon az ebéd és sok más egyéb. Arra is tudunk példákat, hogy valamit elért egyik-másik ember, de nem tudott mit kezdeni vele. Elek György elmondta, hogy elképzelni sem tudja, mi lesz azokkal az emberekkel, akik csak az anyagiakra hajtanak, a lelkieket teljesen figyelmen kívül hagyják. Az anyagiakkal egy idő után betelik az ember, és elkezd a lelkiekre is vágyni, de a lelki élet is ki kell alakuljon, ki kell finomuljon ahhoz, hogy működőképes legyen. Éppen amiatt vannak veszélyben azok, akik magányosan élnek, ha pedig van valakijük, azzal nem sokat beszélnek, mert el vannak foglalva a mobiltelefon babrálásával, egyszerűen elhidegülnek, és amikor egy bizonyos idő után felismerik ezt, már nem tudnak változtatni.

Kereskényi Sándor muzeológus hozzáfűzte, hogy az emberek nagyon befolyásolhatóak, a nagy világformálók és világalakítók ezt nagyon jól tudják, és élnek is azzal a lehetőséggel, hogy ezt kihasználják. A médiában az jelenik meg, ami trendinek számít. Ez amiatt van így, mert a médiafogyasztók ezt várják el. A média igazodik ahhoz, amit a fogyasztók elvárnak. Sajnos oda jutunk, hogy ha van egyáltalán jövőképünk, az egy belénk plántált jövőkép, állapította meg Kereskényi.

Matusinka Beáta, a Szatmári Friss Újság marketingmenedzsere, kommunikációs szakértő elmondta, hogy amikor a mostani témára hangolódott, Budapesten élő, innovációban jártas barátai ajánlására megnézett egy videót, amelynek címe Humans, Gods and Technology, avagy Emberek, istenek és technológia. Szerinte ez eléggé átfogóan érzékeltette azt a jövőképet, amely talán pár évtized múlva megvalósulhat. A jelen két ismert gondolkodója, Kevin Kelly brit jövőkutató, valamint Yuval Noah Harari Izraelben élő történész szerint a mesterséges intelligencia, a technológia fejlettsége új egyenlőtlenségi viszonyokat alakít ki ember és ember, ember és robot között. A görög drámáktól kezdve szinte az összes klasszikus műben, mint ahogyan a való életben is, a fő konfliktusok, drámák a döntések köré csoportosulnak. A történész szerint lehetséges, hogy 25 év múlva akár a Google vagy más hálózatok jobban tudhatják, mi lehet számunkra a helyes döntés, jobban ismerhetnek bennünket, mint mi magunkat. A homo sapiens háziasodása elején egyszerre sok mindent tudott, ami a létfenntartást jelentette, vadászott, épített magának, mára egy kis szeletét gyakorolja specifikusan, a többiben pedig teljesen ki van szolgáltatva a hálózati rendszernek, nem kell tudnia, mi hogyan, milyen alapon működik, mindent megvásárolhat. Ameddig a régi társadalmakban a föld, majd az iparosodás korszakában a gépezet, addig ma az adatok jelentik a hatalmat. A kérdés, hogy ez a hatalom mire lesz felhasználva, egy újraértelmezett ember kialakítására, vagy olyan adatalgoritmusok kidolgozására, amelyekhez kevesen férhetnek hozzá, mintegy szűk rétegű elitként kormányozva a nyolcmilliárd ember fölött. Matusinka Beáta azzal a kérdéssel zárta a hozzászólását, hogy vajon mi lesz 2050-ben az élet értelme.

Dr. Frigy Szabolcs egyetemi oktató kiemelte, hogy ha egy szociológus visszatekintene ezer évet, és egy akkori jövőkutatóval beszélgetne, az akkori jövőkutató előrelátott volna ötszáz évet. Most akármilyen jövőkutatót kérdezünk, nem lát tovább három-öt évnél. Ha a szingularitás fogalmára gondolunk, amikor Einstein relativitáselméletében a fekete lyukak közepén, ahol végtelen a gravitáció, megáll az idő, arra gondolunk, hogy egy nagyon felgyorsult társadalomban létezik egy társadalmi szingularitás, ahol annyira gyorsan mozgunk, és annyira változó az opció, hogy igazából azért hiányzik a jövőkép, mert nem látunk előre. Sokan azért látják sötétnek a jövőt, mert az nagyon közel van. Ez nem pesszimizmusból jön, hanem egyszerűen annak a perspektívának a hiánya, ami megadatott száz-kétszáz évvel ezelőtt. Akkor egy fiatal teljesen más perspektívában látta előre az életet. Ha a XVII. században a kovács fia előrenézett, tudta, hogy az unokája is kovács lesz. Most, amikor egy fiatal előrenéz, nem lát öt évet az életéből. Ez a társadalmi jelenség, ami elbizonytalanítja a jövőt, nagyon nagy kihívás, mutatott rá az egyetemi oktató. Emlékeztetett ugyanakkor arra, hogy ha valaminek kell legyen víziója és jövőképe, az az oktatás. Ha megnézzük, hogy mi az iskola válasza a jövőre, akkor azt látjuk, hogy az iskola sem tudja megmondani, mi a jövő, mindent meg kell tanulni, aztán majd kiderül, hogy mire lesz szükség. Ez egy rossz vízió. A magyar nyelvben az van, hogy jön a jövő, a magyar ember várja a jövőt. Ez pedig nem jó, mert a jövőt ki kell találni. A társadalomhoz kapcsolódóan mindig az volt, hogy a nagy társadalomnak volt egy jövőképe, és abból vonták le az egyének a jövőképüket. Ma nincs jövőképe a társadalomnak, s emiatt az egyén se tudja levonni a saját jövőképét, ami irányadó. Ebből nagyon sok probléma eredeztethető. A szociológiában ezt úgy látják, hogy ez a perspektíva teljesen megváltozott, amin keresztül látni lehet a jövőt.

Cristina Sabău-Trifu képzőművész a beszélgetés végén megállapította, hogy a jövőkép egy olyan gazdag és sokrétű téma, aminek megtárgyalása nagyon sok időt igényel. Azt javasolta, hogy az ilyen témáknak csak egy-egy apróbb részletét kell elemezni egy-egy alkalommal.

Kereskényi Sándor a visegrádi 4-ek jövőképéről beszélt, hogy bebizonyítsa, milyen nehéz középszinten, nem globális szinten — holott ma már egy univerzális rendszerben élünk — jövőképről beszélni. Kétségtelen, hogy a pillanatnyi érdekek, amelyek mögött mindig ott van a történelem — kik hogyan, egy-egy politikai elit, egy-egy társadalmi szegmens, nemzetek, ha egyáltalán lehet komolyan beszélni a nemzetekről —, nagyon nagy mértékben befolyásolják azt. Kereskényi elmondta, hogy úgy érzi, a beszélgetés nem ment rossz irányba, még akkor sem, ha túl sok mindent érintett. Vannak azonban olyan rázós kérdések, amelyekről őszintébben kellene beszélni, bár nincs olyan beszélgetési forma, amit ekkora közösségben lehetne őszintén folytatni. Szatmári vonatkozásban is érintve volt néhány alapkérdés. Azzal, hogy több rétegből érkező beszélgetőpartnerek vannak jelen, a fórum jó irányba halad. Nem könnyű valóságképet alkotni dolgokról, mint ahogy globális történelmet sem hajlandó senki sem írni, hanem divatba jött egy olyan, amit úgy hívnak, mikrohistória, ami a mindennapoknak, sőt, a mindennapok egy kis szeletének a történelme, amiben viszont az antropológiától kezdve a pszichológiáig minden benne van. Ezek a beszélgetések azt bizonyítják, hogy a szatmári magyarságban megvan az igénye annak, hogy önmagát vizsgálja, szembenézzen önmagával, esetleg tovább is lépjen. És ami nagyon fontos, ebben az önvizsgálatban részt vesznek a fiatalok is.