A Szatmári Friss Újság és a Harag György Társulat a huszonegyedik századi ember jövőképéről szervezett nyilvános beszélgetést. A meghívott vendégek és érdeklődők részvételével zajló kerekasztal-beszélgetés helyszíne az Északi Színház kávézója volt.

Bessenyei Gedő István dramaturg, a színház művészeti igazgatója az élj a mának gondolat védelmében szólt. Elmondta: nem biztos abban, hogy olyan általános jelenség ez, és nem éppen az ellenkezője okozza a problémát időnként. Bessenyei szerint inkább az ellenkezőjével van dolgunk: nem tudunk a mának élni, nincsenek meg azok a megtorpanások a folyton a jövőre koncentráló építkezésben, azok az egészséges, a mában vagy a jelenben megfürdő pillanatok, amik a hagyományos közösségekben megvoltak, vagy azokban a közösségekben, amelyek a mai napig léteznek. Bessenyei azért érzi azt, hogy nagyon keveset foglalkozunk azzal, mi van éppen most, mert ő mint színházi szakember olyan szakterülettel foglalkozik, amelynek a kutatási területe az éppen történő pillanat. Véleménye szerint túl sok a jövőkép, és túl kevés a jelenben létezés abban az értelemben, hogy mindig az az érdekes, hogy hova szaladok. Építem a karrierem, de még nincs gyerek, nincs autó, nincs lakás, előléptettek, de még magasabbra akarok jutni. Egy állandó jövőképhajszolásban élünk, ez mindenkinek a maga szubjektív jövőképe. A jövőt és a jövőképet nem szabad összekeverni. Egy közösségnek van jövője, jövőképe az egyénnek lehet. A közösségnek is lehet jövőképe, de nem biztos, hogy az megegyezik a valódi kilátásaival, az nem összetévesztendő a jóslattal. Csak a történelemre támaszkodva lehet valamelyest becsléseket, jóslatokat megfogalmazni arra vonatkozóan, hogy mi lesz, hogy a jelenlegi szociokulturális környezet milyen korábbiakhoz hasonlít, és mi történt, amikor ilyen társadalmi folyamatok zajlottak, mint most. Vannak ciklikusságok, s érdemes nagyon résen lenni, amikor két világháború és egy hidegháború után most elkezdődött egy második hidegháború. Nagyon sok hasznos következtetést lehetne levonni az elsőből vagy akár a két világháborúból arra vonatkozóan, hogy hova állunk, hol a helyünk. Ha vigyázunk, esetleg most az egyszer nem a vesztesek oldalán leszünk.

A továbbiakban fiatal egyetemisták szóltak hozzá a témához és mondták el a véleményüket. Borlán Dalma, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Kar Szatmárnémeti Kihelyezett Tagozatának harmadéves hallgatója szerint jó, hogy Szatmárnémetiben van egy tanítóképző főiskola, nyilván akik ezt választották a továbbtanulásra, azoknak ez a jó, valamilyen módon ebben látják a jövőt. Ez azt is jelenti, hogy Szatmárnémetiben is lehet jövőt építeni. A jövőépítés feladatokkal, lemondásokkal jár, de jól átgondolva az életet lehet élni a mának is.

Széplaki Reimond egyetemista (BBTE, közigazgatási kar) egyetért azzal, hogy a jelenben éljünk, de figyelembe kell venni azt is, hogy a múltból merítve lehet építeni a jövőt. Az elmenni vagy itt maradni kérdés sok szempontból tárgyalható. Ha mindenki itt maradt volna, most más lenne.

Mi hiányzik a fiataloknak ahhoz, hogy jól érezzék magukat Szatmár megyében? — tette fel a kérdést Elek György.

Kecskés Petra, a tanítóképző hallgatója szerint érdemes megpróbálni itt maradni, de nem biztos, hogy itt könnyebb lesz, mint máshol. Aki elmegy, annak mint egyénnek nehezebb lesz, mert ott magányos és idegen lesz, az itt maradóknak viszont anyagi szempontból lesz nehezebb. Itt kell tisztázza mindenki magában azt, hogy számára mi a fontosabb: az anyagiak vagy a lelkiek. Petra bevallotta, hogy ő mindenképpen menni szeretne.

Bodea Tibor színművész az arab és a keresztény világ között vont párhuzamot. Az arabok hisznek Allahban, tudják a maguk dolgát. De mi a helyzet a kereszténységgel? Valóban keresztény-e az, aki annak vallja magát? Krisztus követői-e, bennük van-e Isten lelke? Hisznek-e a keresztények abban, hogy van földöntúli lét? Mert ha igen, akkor érdemes bármilyen áldozatot hozni, mert tudom, hogy meg leszek áldva. Bodea Tibor azt a kérdést tette fel, hogy a résztvevők hisznek-e abban, hogy van halál utáni élet.

Molnár Csaba lelkipásztor ehhez és az addig elhangzottakhoz hozzászólva kérdezte: hogyan élik le az életüket azok, akik számára csak a földi élet létezik? Milyen jövőképük lehet azoknak az embereknek, ha ők csak abban a hatvan-nyolcvan évben gondolkodnak, ami a földi életet jelenti? Ha úgy gondolkodunk, hogy a jövő egy véges idő, akkor túl sok értelme nincs. Keresni kell egy olyan jövőképet, amelynek van realitása, amit kerestek a görögök is, ebből fakadt a kultúra és a művészet. Ma már el lehet dönteni, hogy az ateista világnézetet választjuk és abban hiszünk, hogy az élet véges, vagy pedig azonosulunk azokkal a művészekkel, kutatókkal, akik valamilyen módon elhívást kaptak, hogy hirdessék a földöntúli létet.

Kereskényi ezzel kapcsolatosan elmondta, hogy az az érzése, mintha Németh László szólalt volna meg. Ugyanis ő valóban annak az összefüggésében vetette fel a magyarság jövőjét és ennek a jövőnek a létezését, hogy lehet-e újra transzcendens értékeket találni a nemzeti közösség számára. Ha azt mondjuk, hogy transzcendencia, nyakig benne vagyunk az ideológiában, akkor már eleve arról beszélünk, hogy értékválasztási kényszer van. Azt, hogy deficit van, látjuk. Kereskényi elmondta: meglepte, hogy a fiatalok szerint a mai szórakozóhelyeken már nem lehet szórakozni. Ez igaz, és az is igaz, hogy nagyon nagy szükségünk van a szórakozásra, a legfontosabb mégis a munka lenne. Aki azért megy el innen, mert nem tud magának méltó munkafeltételeket szerezni, hogy megvalósítsa önmagát a munka által, annak az embernek valóban el kell mennie. Viszont ha arról van szó, hogy egyre rosszabbak a szórakozási körülmények, akkor jobb maradni, mert Nyugaton a szórakozási körülmények már nem csak rosszak, hanem veszélyesek is. Számot kell vetni azzal, hogy akarunk-e kezdeni az élettel valamit. Ki az, aki szembe mer menni az egész társadalommal? Gondoljunk Rómeó és Júlia jövőképére! Ők voltak azok, akik tudták, akik vállalták és választották a jövőt, és szembe mertek fordulni a környezetükkel. Vajon véletlen, hogy nem lehet szellemről csak idézőjelben beszélni? Akarnak-e a mai fiatalok szerelmesek lenni? Jelent-e számukra a szerelem önmegváltást, valami értékre találást? Vagy pedig egyre inkább arra a biológiai szférára redukálódik, ami elkerülhetetlenül szükséges dolog, de a lelki mozzanatok azok, amik az embert életben tartják.

Kecskés Petra erre reagálva hangsúlyozta: ma is van igazi szerelem, és ez számára is nagyon fontos. A szerelmet nem kell — nem is lehet — eltitkolni, és butaság arra gondolni, hogy aki szerelmes, az kiszolgáltatja magát valakinek. Arról szól, hogy van mellette valaki, akivel testben és lélekben egybeforr. A szerelem egymásrautaltság. Ma már sokan megvetik az ilyen felfogást, sokan beismerik, hogy számukra csak annak a biológiai szükségletnek a kielégítésére kell a másik nem, de ezek mind zátonyra futnak.

Bessenyei azt tanácsolta, hogy válasszák el a szerelem és a párkapcsolat fogalmait. Nem ugyanaz, ha szeretnénk egy társat, aki segít, egy mankót, aki segít, és akinek én is segítek, vagy megtalálom a szerelmem.

Molnár Csaba elmondta, hogy a görögök a szerelem három formáját különböztetik meg, mindhárom a Bibliában található meg: az érosz, a filia és az agapé (az érosz a vágyakozó, a filia a baráti szeretet, az agapé a felebaráti, önzetlen, önfeláldozó szeretet megnyilvánulása). Ma elég nehéz megérteniük a fiataloknak — talán azért, mert önzőbb lett a világ, mint korábban volt —, hogy a szeretet nem arról szól, hogy kapnunk kell, hanem arról, hogy feltétel nélkül megossza az ember a szeretetét a másik emberrel. Akik ezt nem értik meg, folyton csak vágyakoznak, de sohasem teljesülnek be. Keresztes Ágnes színművész arra a kérdésre próbált válaszolni, hogy mi az, ami hiányzik a fiataloknak. Úgy látja, hogy kialakultak bizonyos körök, és nagyon nehéz az átjárás. A fiataloknak nagyon nehéz szóhoz jutni ezekben a körökben, mert az idősebbek elnyomják őket. Ez nem érvényes a színházra, ugyanis ott sok a fiatal, működik egy fiatal önkéntescsapat is, sokat beszélgetnek, és sok szó esik a szerelemről is. A legtöbbször általánosságok hangzanak el, amikor bárhol szó esik a szerelemről, pedig az a fontos, hogy ki hogyan éli meg. Nagy hiba, hogy nagyon rossz a kommunikáció a generációk között, és még azok sem értik egymást, akik között nem nagy a korkülönbség.

Mezei Gabriel egyetemista egy korábbi beszélgetésen is elmondta és most is megerősítette, hogy a fiatalok jövőképe sötét. Ennek egyik oka, hogy a társadalom rossz irányba halad. A technológiát külön kell választani a jövőképtől, mert a technológia fejlődése nem jobbít a jövőképen. Amikor az emberek a jövőről — de akár a jelenről is — beszélnek, nem mondják ki az igazat, igyekeznek jó színben feltüntetni az életüket, pedig az sokkal sötétebb. A múlt értékelése nagyon fontos, hiszen a megtörténtekből lehet tanulni. A fiatalok sorsát megnehezíti a jelenlegi oktatási rendszer, nagyon sok olyan dolgot kell megtanulni, amire később nem lesz szükség. Sajnos sokuknak fogalmuk sincs arról, hogy mi vár rájuk akár öt év múlva. Keresztes Ágnes hozzáfűzte, hogy 1995-ben azt mondta az óvónénije, hogy 2000-ben olyan fejlett lesz a világ, hogy ufók jönnek, sok lesz a gép és a robot. Amikor Ágnes gyerek volt, születésnapjára kapott egy paradicsomot márciusban, ami nagy dolognak számított. Most akár decemberben is vehet paradicsomot. Tehát van egy gyors fejlődés, ami arra a következtetésre juttat, hogy nem olyan sötét a jövő, mint amilyennek azt sokan látják. Az oktatással kapcsolatosan pozitívumként említette, hogy a pedagógusok már nem verik a gyerekeket, nem lépnek fel agresszíven.

Mit tehet egy huszonéves fiatal, hogy az ő jövője jobb legyen? — jött a moderátor újabb kérdése.

Borlán Dalma úgy látja, nem elég, hogy egy ember mindent jól csináljon, mindenki hasonló módon kell(ene) gondolkozzon és cselekedjen. Már a családokban — a legkisebb közösségekben — is abból adódnak a problémák, hogy ha a férj és a feleség másként látnak dolgokat, nem a megoldást keresik, hanem egymásra hárítják a felelősséget. Azért, hogy a társadalom jövője szebb legyen, mindenkinek kell tennie valamit.

Gál Gyöngyi magyartanár szerint fontos a motivációs tényező és a törekvés. Az oktatással kapcsolatban irodalomtanárként elmondta, hogy nem egyszer szembesülünk az elődeink és a nagyjaink gondolataival, akik újra és újra megfogalmazták ezt a kérdést. Vörösmarty Mihály egyik versében a központi kérdés: „Mi az, mi embert boldoggá tehetne?” Kiderül, hogy Csongor a Csongor és Tünde című mesedrámában keresi a számára legfontosabbat, a szerelmet, közben különböző csábításokkal szembesül, de kitartóan keresi továbbra is azt az értéket, ami a boldogságot jelenti számára. Ha megfogalmazzuk magunknak azt az ideális állapotot, hogyan szeretnénk élni, mit szeretnénk birtokolni az életünkben, azon az úton, amelyiken keressük, nem szabad elfelednünk, hogy melyek azok az értékek, amelyek számunkra fontosak. A mai iskolarendszerben a pedagógusok feladata, hogy gondolkodó diákokat neveljenek, akik nem megtanulják azt, amit mások elmondtak, leírtak, hanem elgondolkodnak rajta, és megpróbálják személyes sorsukra alkalmazni azt. Arra reflektálva, hogy a pedagógusi hivatás kezdi elveszíteni a tekintélyét, Gál Gyöngyi úgy látja, hogy valóban csökkent a pedagógusok presztízse, de vannak olyan elhivatottak, akik valóban megtalálták a saját hivatásukat, nevelnek, nem csak tanítanak. Vannak pályaelhagyó pedagógusok is, akik egy külső motiváció biztatására választották ezt a pályát, de a gyakorlatban nem lett számukra vonzó, és más területen próbálkoznak, ismerte el.