A Szatmári Friss Újság és a Harag György Társulat a huszonegyedik századi ember jövőképéről szervezett nyilvános beszélgetést. A meghívott vendégek és érdeklődők részvételével zajló kerekasztal-beszélgetés helyszíne az Északi Színház kávézója volt.

Elek György a bevezetőben elmondta, hogy mind az egyének, mind a közösségek jelentős változásokon mennek keresztül, ennek következtében a jövőről való elképzelésük is megváltozik. A beszélgetés résztvevői véleményt fogalmaztak meg arról, hogy a ma emberének milyen a jövőképe, és az mennyire valós.

Dr. Tallián Krisztián gyerek- és felnőttpszichiáter elmondta, hogy mindig abból indul ki, amit mindennapjaiban tapasztal. Egy kicsit a lelki folyamatok felől közelíti meg a témát, emiatt talán hitelesebben tud arról beszélni. Hozzátette, hogy a téma kapcsán két fontos gondolat jutott eszébe: az egyik az, hogy van-e jövőképe a huszonegyedik század emberének — ez nem azt jelenti, hogy senkinek nincs, de ha általánosan nézzük a társadalom rétegeit, akkor nem biztos, hogy a jövőkép fellelhető a mindennapi gondolkodásunkban —, a másik pedig az, hogy ha van jövőképünk, akkor ezt milyen tényezők, milyen hiedelmek befolyásolják, és ami szintén nagyon fontos, hogy mennyire van köszönőviszonyban a jövőképünk a realitással. Tallián Krisztián rámutatott, hogy saját tapasztalatai azt mutatják, egyre kevesebb embernek van egységes és jól körülírható jövőképe. A mai uralkodó irányelv az, hogy ne törődj a holnappal, élj a mának. Ez az aktuális irányelv nagyon elterjedt a fiatalok körében, náluk ez fokozottan érvényes, ami megbocsátható a kor jellegzetességei folytán, de a mai társadalom nagyon azt sugallja, hogy azt kell kihasználni, ami most van. Sokan élnek abban a hitben, hogy nem kell törődni azzal, mi lesz holnap, majd lesz valaki, aki megoldja a gondokat és bajokat. Ez a hozzáállás hosszú távon reménytelenséghez és egy olyan csalódottsághoz vezethet, ami előbb-utóbb egzisztenciális zsákutcába juttathatja az embert. Ha nincs valami, ami motivál, ha nincs valami, amibe kapaszkodhatunk, ami hajt a mindennapjainkban, akkor ez igencsak frusztrálja az embert, és egy idő után a lelki egészségre is ártalmas lesz. Manapság egy individualista szemlélet uralkodik, ami igencsak rányomja a bélyegét az életünkre. Elkerülve az általánosítás veszélyét sokszor tapasztalható, hogy mindenkit a saját boldogulásába vetett hit irányít, annak az elérése a legfontosabb hajtóerő, háttérbe szorul a közösség, a magasabb közösségi, illetve spirituális értékek. Ugyancsak káros hatással van a technológiákba vetett túlzott hit és bizalom. Úgy tekintünk a technológiára, mint egyfajta mentsvárra, mindent megoldó csodaszerre. Oda jutottunk, hogy bizonyos helyeken már a pszichoterápiát, a lelki gondozást is robotok és gépek végzik. A pszichiáter nem tudja elképzelni, hogyan lehet a technikába ennyi bizalmat helyezni, hogy lehet rábízni az emberi lélek finomságának, rezdüléseinek a megoldását a gépekre. Ez egy nagyon ijesztő perspektíva. A technológiába vetett hitből és túlzott bizalomból következik az, hogy mindig a maximális hatékonyságot keressük, nem a folyamatokra helyezzük a hangsúlyt, hanem a végeredményre, hogy mindig a maximumot érjük el, mindenáron. Nem átgondolva és nem emberközeli megfontolásból nézzük a módszereket, hanem a maximális hatékonyság szemszögéből.

Egy másik hiedelem vagy mítosz a pénz mindent megoldó hatalma. Azok a szülők, akik abból a meggondolásból, hogy jó megélhetést biztosítanak gyermeküknek, sokszor hátrahagyják őket, kimennek dolgozni Nyugatra, öt-tíz év múlva rájönnek arra, hogy a kapcsolatok, azok a szükséges érzelmi szálak, amik őket összekötötték őket, már nem léteznek. Ez oda vezethet, hogy a gyerekek is és a felnőttek is sokkal sérülékenyebbek lesznek, sokkal jobban ki lesznek téve a lelki zavarok veszélyének. A pénznek nagyon sokszor nincs olyan értéke, amivel meg lehet venni emberek közötti értékeket.

A másik tévhit az, hogy a jövő nem a mi dolgunk, majd a következő generációk megoldják a gondjaikat. Sokan úgy gondolják és úgy élik meg, hogy a természet egy kiapadhatatlan dolog, aminek az erőforrásai végtelenek, nem kell a problémák megoldásával foglalkoznunk, mert a csodatevő technológia talál egy megoldást. Tallián Krisztián úgy látja, és szakemberek is azon a véleményen vannak, hogy az ember eltávolodása a természetközeli életmódtól egy olyan huszonegyedik századi, természet felett uralkodó életmóddá vált, amiben a használat, a fogyasztás szinte már nem csak életmóddá, hanem életcéllá vált. A fogyasztói társadalom visszatérő fogalom napjainkban, de ez nemcsak az anyagi javakra vonatkozik, hanem az emberi kapcsolatokra is. Sokan a kapcsolatokat is csak fogyasztják anélkül, hogy kötelékeket alakítanának ki, és érzelmileg kölcsönösen gyümölcsöztessék ezeket. Ebből adódik az a feltevés, hogy a technikai fejlődés, ami a nyugati civilizáció egyik velejárója, párhuzamosan egy spirituális elsivárosodáshoz vezet. Lelki problémákkal foglalkozó szakemberként Tallián számára úgy tűnik, ez oda vezethet, hogy fokozatosan elmagányosodnak az emberek. Ez az öntörvényűség, az individualista megközelítés válik uralkodóvá, és egy adott pillanatban sokan oda jutnak, hogy egyedül maradnak. Az utóbbi időben nagyon megnőtt a depresszióknak, a szorongásoknak a mértéke, megnőtt a betegek száma, éppen azért, mert az, ami a génjeinkbe van táplálva, az ember egyik fő tulajdonsága, a párkapcsolatra való igénye elkezd gyengülni. Ezek a folyamatok már oda vezettek, hogy nagyon sok az elmagányosodott, reményt vesztett és jövőkép nélküli ember.

Póti Eduárd tanár azt állítja, hogy van jövőkép a huszonegyedik században, mert vannak olyan dolgok, amiket az ember nem tud újra és újra elismételni. Ez a jövőkép sokak számára sötét, de ez sem jelent semmi újdonságot. Ismert az a történet, hogy közel ötezer éves a táblácska, melyre fel van írva: bezzeg az én időmben. Ennek az a lényege, hogy egy idős egyiptomi férfi azon lamentál, hogy jaj Istenem, ezek a mai fiatalok mennyivel másképp gondolkodnak, mennyire másképp akarnak mindent, és ha ők lesznek a jövő generációja, milyen sötét lesz a jövőnk. Azóta eltelt ötezer év, és kismilliószor gondolták az emberek ugyanezt. Mi is hajlamosak vagyunk arra, hogy hasonlóképpen gondolkodjunk, ha a fiatalabb generációkra nézünk, ennek ellenére van jövőképünk, a kérdés az, hogy ez a jövőkép pozitív-e — vetette fel Póti. A másik dolog, ami Pótit végtelenül elgondolkodtatta, az, hogy majdnem meghátrálásra késztette az a felismerés, hogy általánosságban jövőképről beszélni lehetetlen. Úgy érzi, hogy amikor a jövőkép mint fogalom bekerül egy beszélgetésbe, máris egy olyan fogalomról beszélünk, amit nem lehet igazán gyűjtőfogalomnak nevezni, több dimenziója van. Póti eljutott odáig, hogy különbséget tett jövőkép és jövőkép között, mert azt, hogy az egyén milyen jövőképpel rendelkezik, és milyen tényezők befolyásolják ennek a jövőképnek a kialakulását, egy teljesen más történet, mint egy közösségnek a jövőképe. A közösségnek is létezik jövőképe, ami nem mindig passzol az egyén jövőképéhez. Az egyén jövőképét az határozza meg, hogy egy adott pillanatban — mindig a jelenben — milyen élethelyzetben található, milyen kihívásokkal néz szembe, akár magánjellegű, akár szakmai kihívásokról beszélünk, sokat számít, hogy az egyén milyen családi háttérrel rendelkezik. Egy közösségnek a jövőképét nem biztos, hogy ezek a tényezők fogják befolyásolni, a közösségre mindig valahogy nagyobb erők hatnak (politika, világgazdaság, válságok), amelyek egy államot és ezen belül egy társadalmat vagy egy kisebb közösséget és csoportot érintenek, viszont az individuumot nem biztos, hogy igen. Ezért eltérő jövőképekkel találkozhatunk, és nem is biztos, hogy nem érdemes nekünk különböző jövőképekről beszélni. Póti szerint az időfaktornak és az időértelmezésnek nagyon fontos szerepe van abban, hogy az ember milyen jövőképet alakít ki magában. Nagyon sokszor épp az időfolytonosság az, amit nagyon nehezen tudunk megfogni, viszont ettől sokkal mélyebb hatása van az egyén személyiségfejlődésére is. Amikor az ember az életére és akár a jövőjére gondol, akkor óhatatlanul meghatározza minden olyan esemény, ami a múltban történt vele, mert az hozta el eddig a pillanatig, és az ember mindig a jelenben hozza meg azokat a döntéseket, amelyek alakítani fogják a jövőjét. Amit a ma embere gyakran elfelejt, az az a jelenet, amit a jelenben kellene játszani ahhoz, hogy a jövőképet ne csak alakítsuk, mint egy álmot (de jó lenne…, ha én egyszer…), mert az látszik és az tapasztalható, hogy a jelenben gyakran elmarad a cselekvés, a folyamatos jelenben tevékenykedés azért, hogy az a jövő, ami célul van kitűzve, egyszer majd megvalósulhasson. Az egyéni, az individuális jövőkép korántsem olyan sötét, mint amilyennek sokan látják. Ha megkérdezünk embereket (idősebbeket, fiatalokat), általában pozitív jövőképpel rendelkeznek. Ha a jövőkép fogalma abban merül ki, hogyan látom én a magam jövőjét, mit szeretnék elérni, mivé válok, mi leszek, ha nagy leszek, akkor az emberek igenis határozottan el tudják mondani a nézeteiket. Az idősebbek, akik már többet tapasztaltak, és rájöttek arra, hogy az életük nem mindig annyira egyszerű, kritikusabban állnak hozzá ehhez a kérdéshez, viszont ettől függetlenül alapvetően pozitívan gondolnak a saját jövőjükre. A társadalom jövőképe viszont valóban sötét. Gondoljunk arra, hogy van-e pozitív jövőképe egy olyan társadalomnak, amelynek a huszonöt százaléka elment. Ez egy nagyon érdekes kérdés, és érdemes beszélni arról, hogyan működnek ezek a jelenségek mikro- és makroszinten. Póti nagyon fontosnak és követendőnek tartja „az élj a mának” elképzelést. Sokat beszélget emberekkel a jövőképről, s ezekből a beszélgetésekből az derül ki, hogy nagyon sokan rosszul alkalmazzák az „élj a mának” fogalmat. Úgy tűnik, hogy ez valóban csak arról szól, hogy csak a ma számít, a holnapra nem kell gondolni, a tegnap már a múlté. Az „élj a mának” teljesen más hangsúlyt kellene kapjon. Akik tudatosan tesznek is azért, hogy el tudják mozdítani az életüket a jövőképük irányába, azok is a mának élnek, de minden lehetőséget, amit a ma ad, tudatosan megragadnak, talán egy kicsit abban a hitben, hogy a holnap már nem fogja biztosítani a ma lehetőségeit, és azok a pillanatok, amelyeket most megélnek, tíz másodperc múlva már a múltéi. Amikor cselekedni lehet, cselekedni kell. Hogy ezt valaki önmagáért teszi vagy másokért, az a jövőképnek vagy az elképzeléseknek a függvénye, viszont nagyon fontos, hogy tudatosan a mának éljünk, és ne mulasszunk el életlehetőségeket. Nagyon erősen, történelmi léptékkel is lehet mérni azt, hogy mennyire individuális társadalomban élünk. Ez a típusú társadalom, ami már félig-meddig kialakult és működik, de még van néhány fejlődési szakasza szociológiai megközelítésben, valóban az utóbbi fél évszázad eredménye és terméke. Akár fogyasztói, akár informatikai társadalomról beszélünk, a köztudatban mindezeknek a jelenségeknek a negatív oldalát szokták kidomborítani. Mindemellett azt tapasztaljuk, hogy egyre több ember él a földön, a mai ember már másképp épít közösségeket, mint a múltban, és olyan típusú emberi közösségek, amelyek a múltban léteztek, ma már nincsenek. A mai világ arról szól, hogy önmagunkat kell megvalósítani, önmagunkból kell kihozni a maximumot, a saját álmainkat kell megvalósítanunk. Az utóbbi évtizedekben a szabadság eszméjét felcserélték az emberek a szabadossággal, mindezt olyan szellemben, hogy a másik ember már nem kifejezetten számít. Az egyéni boldogulás működhet hosszú távon is, viszont az egyéni boldogság sokkal nehezebben fog működni, mert nem lehet kiirtani az emberből, hogy ő társas lény. A mai világ egyik legnagyobb kihívása, hogy hogyan lehet boldogulni ebben az új helyzetben, ezekkel az új gondolatokkal és új trendekkel, amelyeket a mindennapjainkban követünk, és nagyon sok ember gondolkodását határozzák meg. A technika és a hit fogalma, a párosítás, hogy hiszünk-e a technológiában, nagyon érdekes kérdés, viszont itt van egy paradoxon. Valójában amióta létezik az emberiség, azóta létezik a technológia is. A technológia a kezdetektől mindig ugyanazt a célt szolgálja: hogy megkönnyítse és meghosszabbítsa az ember életét. Ami változás: egyre többet beszélnek arról, hogyha a technológiát abba az irányba fejlesztjük tovább és azt az utat járjuk be vele, amin most járunk, a technológia uralni fogja az ember életét, nem pedig meghosszabbítani és megkönnyíteni. A huszonegyedik század embere nagy kihívások előtt áll. Sok mindent, a múltját és a jelenét is át kell értékelnie ahhoz, hogy lehessen jövőképe. Ezért dolgoznia kell, és szembe kell mennie azokkal a trendekkel, amelyeket a világban nagyon sokan közvetítenek mindenféle médiumokon keresztül. Nem arra kell várni, hogy valaki megoldja a problémákat, hanem mindenki maga kell törekedjen a problémáinak a megoldására.