Kiss Kálmán tanár, a Túrterebesi Általános Iskola igazgatója nyugdíjba vonult. Az alábbiakban életéről, pályájáról, néprajzkutatói tevékenységéről, valamint hosszú pedagógusi munkája során szerzett tapasztalatairól kérdeztük.

Hogyan összegezné több mint négy évtizedes tanári pályáját?

— 1971. szeptember elsejétől helyeztek Túrterebesre a feleségemmel együtt. Ő a Kovászna megyei Sepsibodokról származik, én pedig a Túrterebessel szomszédos Egriből. Évfolyamtársak voltunk a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán, román-magyar szakon. Hogy nagyobb esélyünk legyen ugyanabba az iskolába kerülni, az államvizsga előtt Marosvásárhelyen összeházasodtunk. Negyvenegy éve élünk Túrterebesen, van saját lakásunk, hétvégi házunk a Szőlőhegyen. Otthon érezzük magunkat Túrterebesen. Eddigi életünk kétharmadát beárnyékolta a kommunista diktatúra „aranykorszaka”. A kezdeti évek küzdelmesek voltak. Házbérben laktunk Túrterebesen, a Felszegen a néhai kántortanító, Szudai Endre házának egyetlen szobája volt a hálószoba, a konyha, a fürdőszoba. Valaha ez volt a település szülészete, ahol a bába vezette le a szülést. Aztán költöztünk az iskolától nagyobb távolságra lévő Vásártér utcába, előbb a Májer féle szoba-konyhás földes ház volt az otthonunk. Lányom születése után három hónap elteltével a feleségemnek vissza kellett mennie a katedrára. A szomszédunkból a nagyon kedves és jóságos Varga Ilon néni vigyázott a gyermekünkre közel hat évig. Melinda lányom ennek a kis szerény parasztháznak a tornácán tanult meg járni, majd két házzal arrébb költöztünk a Kiss Kálmán féle lakásban béreltünk egyetlen szobát. A gazda az egyetlen névrokonom volt a községben. 1976-ban visszakerültünk a Főutcába, a régi orvosi rendelő épületébe. Miután felépült a jelenlegi új orvosi rendelő, a régi helyébe óvodai csoportokat helyeztek. Az épület hátsó részébe költözhettünk, majd dr. Agárdy Tamás volt lakrészébe, és maradtunk 1989 őszéig, amikor a jelenlegi lakásba költöztünk és 1996-ban megvehettük, több évi pereskedés után. Mindketten román nyelv és irodalmat tanítottunk magyar anyanyelvű diákjainknak több-kevesebb sikerrel. Voltak kiváló tanítványaink, akiknek nagy része középiskolát, s száznál többen főiskolát vagy egyetemet végeztek. Az idő haladtával az egyetemet végzettek száma rohamosan növekedik. Nagyon sok volt diákunk kiváló szakember itthon, a megyében és szerte a világban. A Túrterebes egyház- és iskolatörténete című könyvemben emléket állítok elsősorban a mindenkori túrterebesi diáknak, az egyetemet végzetteknek (sajnos, néhány név kimaradt), a pedagógus társaimnak, a település lelkészeinek, közben felvázolom a település legfontosabb történéseit az iskolai és egyházi feljegyzések, valamint a szakirodalom felhasználásával.

Gyerekkori emlékek

— Hogyan emlékszik gyermekkorára, az Egriben töltött évekre?

— Már diákéveim alatt érdekelt az irodalom, a nyelvészet és a történelem. Hatott rám Csűry Bálint, Egri világhírű nyelvészének Szamosháti Szótára, amelyet Gellért Sándortól kölcsönöztem. Bensőséges viszonyba kerültem Gellért Sándorral és gyermekeivel (Anikó, Ági, Ákos és Gyula), valamint Makkai György református lelkésszel és gyermekeivel (Botond és Lehel református lelkészek, Ildikó és Lidia), tanáraim gyermekeivel, akik meghatározták lelki és szellemi habitusomat a teljes egészében magyar, és nagyrészt református Egriben. Barátaim voltak a legjobb családokból származó középiskolás társaim: Makkai Lehel, Szabó Árpád, Tasnádi István és Tasnádi János, aki a legjobb barátom volt. Középiskolás korában politikai elítéltként (1966) börtönbe került, majd szabadulása után tönkrement karrierrel a háta mögött, megromlott az egészsége és néhány év múlva aránylag fiatalon elhunyt. Tasnádi János a kommunista diktatúra egyik áldozata volt.

— Melyek azok az értékek, amelyeket a családjától kapott, és amit tovább adott az utódoknak?

— Szüleim egyszerű gazdálkodó emberek voltak. A kollektivizálásig magángazdák 2,5 hektár szántóföldjük volt és háztáji. Apámat bekényszerítették a téeszbe, ahol évekig az állattenyésztési farmon tehenész volt, majd az egyre zsugorodó háztájiban földieper termesztéssel és kertészettel foglalkoztak és mindent elkövettek, hogy három gyermeküket taníttassák. A családomban a Biblia és a református énekeskönyv mellett fontos szerepe volt a könyvnek. Drága jó anyám nagyon sokat dolgozott, de szabad idejében (sokszor csak vasárnap délután) rengeteg könyvet olvasott, és minket is a könyv szeretetére nevelt. Apám soha nem emelte fel a hangját, soha nem fenyített és nem utasított. Ő példát mutatott, úgy nevelt. Mi, felcseperedő gyermekei pedig zokszó nélkül követtük. Fiatal tanár koromban pedig sokat mesélt arról, hogy a háború előtt évekig Budapesten, a Rókus Kórházban dolgozott, és arról ábrándozott, hogy leendő gyermekeit majdan Budapesten neveli fel. Szabadságot kért, hazajött, feleségül vette Budai Katalint, de hamarosan lezárták a határokat, és apám már nem mehetett vissza Budapestre, a régi munkahelyére.

Búcsú a templomban

— Úgy értesültem, hogy az idei tanítási év végén, amikor a nyolcadikos diákok a templomban elbúcsúztak, Ön is elbúcsúzott.

— Igen, így történt. Számomra is felejthetetlen élmény volt a nyolcadikos diákjaink utolsó kicsengetéssel kapcsolatos ünnepsége. Az osztályfőnök, Mariţa Magdolna és néhány kolléga szervezte az ünnepséget, kezdve az utolsó osztályfőnöki óra utáni percektől a templomi misével egybekötött ünnepség végéig. Ez már hagyománnyá vált Túrterebesen az utóbbi években. Jelképesen elbúcsúztam a mindenkori tanítványoktól, a szülőktől és nagyszülőktől, a község összes lakóitól, akik befogadták családomat, és mellettünk állottak a megpróbáltatások nehéz éveiben. Megköszöntem sorstársaimnak, azaz kollégáimnak, hogy évtizedeken, éveken át segítettek felelősségteljes igazgatói munkámban, együtt végeztük becsülettel és önzetlenül a „nemzet napszámosaiként” a mindenkori diák oktatását és nevelését. Büszke vagyok minden élő és az élők sorából már elköltözött kollégámra, mert minden időben magasra emelték, és vinni tudták a fény és a tudás fáklyáját. Elődeink az állami iskolában, valamint a felekezeti iskolákban szolgáló lelkészek és rektorok jól sáfárkodtak a kapott tálentumokkal, és tették Túrterebest és a hazát lakhatóvá, élhetővé és szerethetővé.

Útravaló

— Milyen útravalót hagyott az iskola diákjainak és pedagógusainak?

— A végzős diákoknak útravalóul a hit és szeretet fontosságáról beszéltem. Hinnünk kell a családban, a testvéri szeretetben, a barátságban, a jól elvégzett munkában, a békességben, a szerelemben, az isteni gondviselésben. A szeretet is nagyon sokféle lehet: szeretet a gyermek iránt, a testvér, a szülő, a házastárs, a nő, a férfi, a barát, a pedagógus, a lelkész, a könyv, a művészetek, a szülőföld és Isten iránt. Wass Albert Üzenet haza című verséből vett idézettel fejeztem be búcsúmat: „jönnek majd újra boldog építők/ és kiássák a fundamentumot/ s az erkölcs ősi, hófehér kövére/ emelnek falat, tetőt, templomot./ Jön ezer új Kőműves Kelemen,/ ki nem hamuval és nem embervérrel/ köti meg a békesség falát,/ de szenteltvízzel és búzakenyérrel/ és épít régi kőből új hazát./ Üzenem a háznak, mely fölnevelt:/ a fundamentom Istentől való/ és Istentől való az akarat,/ mely újra építi a falakat.”

Megható és örökre emlékezetes marad számomra a kollégáim és munkatársaim által szervezett búcsúztatásom a tanáriban. Akkor éreztem át igazán miért érdemes tanárnak lenni, netán igazgatónak. A könnyező szemekkel, elcsukló hangon elhangzó búcsúszavaikból kiérezhettem a tisztelet, az elismerés, a köszönet, a szeretet legmagasztosabb megnyilvánulásait. Szeretnék idézni néhány sort abból a búcsúztatóból, amit Bozsó Ildikó kolléganőm mondott: „E hosszú út végén, ha visszatekintesz, számos emlék tornyosul eléd. A legszebbeket őrizd meg szívedben: a vidám gyermekarcokat, a hálás tekinteteket, a sikeres tanítványokat, a szép eredményeket és a volt kollégákat. A Túrterebesi Iskolához egy életen keresztül hű voltál, odaadással láttad el tanári és igazgatói munkádat, lelkesedéssel végezted iskolán kívüli tevékenységeidet is — a könyvtárosi munkát, a színjátszó csoportok irányítását —, amivel szintén ezt a közösséget szolgáltad. A pályatársak és a magam nevében köszönöm az együtt töltött éveket, hogy mindig számíthattunk Rád, megértő, kedves, jó Igazgatónk voltál.”

Más tevékenységek

— Melyek voltak a legfontosabb iskolán kívüli tevékenységek?

— Kezdeném a közéleti tevékenységemmel. Közösségi embernek tartom magamat. Mindig is kedveltem az olyan közösséget, amely ismeri, tiszteli és ápolja ősei hagyományait. A népi kultúra feltárása és népszerűsítése pedig kötelessége minden tanítónak és tanárnak. Ahhoz, hogy egy közösség népszokásait megismerhessük, ott kell élni és el kell fogadni, sőt gyakorolni kell a helybéli szokásokat és hagyományokat. Számomra nem volt idegen Túrterebes és vidéke, mert a szomszédos faluban nőttem fel, és a Túrra jártunk mi is fürödni. Fiatal tanárként a helyi futballcsapatban játszottam sokáig. A helyi férfikórus tagja voltam, majd kultúrigazgatóként felnőtteknek színdarabokat rendeztem. Családommal lakodalmakban vettünk részt, névestéket szerveztünk, ahol magyar népdalokat énekeltünk, néptáncot oktattunk, mesejátékokat tanítottunk diákjainknak. Helyi betlehemes játékokat gyűjtöttem, húsvéti locsoló verseket, karácsonyi szokásokat, farsangi szokásokat tanítottam diákjaimnak és a helyi fiataloknak. 1980–1984 közötti időszakban az iskola igazgatója voltam. Előtte évikig az iskola könyvtárosa. Évekig a település kultúrigazgatója voltam. Ilyen minőségben számos kulturális rendezvényt szerveztem. Néptáncegyütteseket, népdalénekeseket, szólistákat, humoristákat, neves előadókat (Magyarország, Marosvásárhely, Szatmárnémeti) fogadtunk a helyi önkormányzat segítségével.

— Mennyire van önre hatással a politika?

— A rendszerváltás után az RMDSZ helyi szervezetének alapító tagja voltam, majd 1992 után 16 évig RMDSZ tanácsos. A vidéki értelmiségnek mindig is meghatározó szerepe volt a közösségépítésben. Ezt tették minden korban a tanítók, a lelkészek, az orvosok, a gyógyszerészek, a községi bírók és polgármesterek. Hosszú ideig voltam az iskola igazgatója, volt idő, amikor a község valamennyi oktatási intézményét kellett irányítani.

Alkalmazkodás

— Milyen volt a kapcsolata, a drăguşeni–i kollégákkal, az önkormányzattal, valamint a tanfelügyelőséggel?

— Az utóbbi 14 évben mindig versenyvizsgával foglaltam el az igazgatói széket. Ez azt jelenti, hogy meg kellett fogalmaznom: hogyan képzelem el az oktatási célokat és azokat hogyan valósítom meg, a múlt rendszerben is voltam 4 évig igazgató. Az akkori oktatásról mindenki tudta, hogy milyen elvet kellett követnünk. A diktatúrák iskolarendszere mindig egységes, ilyen volt Romániában is. Az oktatás felülről, központilag irányított volt, vagyis a legnagyobb mértékben központosított, egyszóval intézményközpontú. Az állam megszabta: milyeneknek kell lenniük állampolgárainak, s ezáltal megszabták azt is, hogy milyen tananyagot kell átpréselni a gyermekanyagon.

— Hogyan tudott alkalmazkodni a folyamatos tanügyi reformokhoz?

— 1990 után sok minden változott a tanügyben. Az oktatókkal szembeni követelmények egyre nagyobbak lettek. Az oktatási rendszer még Európában is változásokon ment keresztül. Idézném Vekerdy Tamást, akinek az előadásait volt szerencsém Pilisborosjenőn meghallgatni: „Az alternatív pedagógiák szerint oktató óvodák és iskolák nem tananyag, hanem gyermekközpontúak. Az élményre, a tapasztalatra, a jelenre, a jelenben átélt és megismert dolgokra helyezik a hangsúlyt. Személyközpontúak, céljuk a tanulói individualitás kibontakoztatása abban a hitben, hogy ez hozhatja a gyerek számára is, és a társadalom számára is a későbbiekben a legtöbb, a szó nemes értelmében vett hasznot.” Szerettem volna iskolámban ezt az oktatási elvet meghonosítani. Fiatal, tehetséges kollégáim már évek óta ezt teszik.

Elismerések

— Elismerték az ilyen jellegű tevékenységeit?

— Az effajta oktatási elv megvalósításához mindig kaptam elismerést és bátorítást a tanfelügyelőségtől, a szaktanfelügyelők szakmai tanácsai sok mindenben segítették iskolámat. Köszönöm az igazgató kollégáknak az önzetlen tanácsokat, a három legnevesebb kollégiumnak igazgatóinak és másoknak is, hogy befogadták és oktatták volt diákjainkat, valamint Bábeş-Bolyai Tudományegyetem Szatmárnémeti kihelyezett tagozata vezetőinek, hogy kiváló tanító és óvónőket adtak az anyanyelvi oktatásnak. Köszönet illeti a román kollégákat, akikkel együtt szolgáltuk a romániai oktatást, közösségünk minden állampolgárát. Tisztelem őket, mert jóravaló emberek, akik tisztelik őseik hagyományait, és a fiatal nemzedéket is ilyen szellemben nevelik. Köszönet illeti a Túrterebesi Helyi Tanácsot, valamint a volt polgármestereket, akik iskolát, óvodát, sportcsarnokot építettek a jövő generáció számára.

Tervek

— Mit mondana tudományos munkásságáról?

— Fiatal korom óta érdekelt az anyanyelvi kultúra, a történelem, a nyelvészet. Szülőfalumban nagy tiszteletnek örvendett Csűry Bálint világhírű nyelvész (utcát és iskolát neveztek el róla). Diák és egyetemista koromban sokszor megfordultam Gellért Sándor mikolai otthonában, ismertem kiadatlan kéziratait. Meghatározó élmény volt számomra Kolozsváron dr. Péntek János egyetemi professzor előadásait hallgatni, később az I. fokozati tudományos dolgozatom tudományos irányítója is a tanár úr volt. Nagyra becsülöm és tisztelem Bura Lászlót, akinek számos színvonalas munkáját ismerem. Jelenleg is tudományos mentoromnak tartom. Több mint másfél évtizede tagja vagyok a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő Társaságnak, amelynek elnöke a Nagyváradon élő Dukrét Géza. Neki köszönhetem, hogy eddigi könyveim nyomtatásban megjelentek a Partiumi Füzetek sorozatban. Az utóbbi években számos tudományos előadást tartottam Nagyváradon, Szatmárnémetiben, Egriben és Túrterebesen, amelyek megjelentek a Partium (Nagyvárad) című lapban vagy a Szatmári Friss Újságban. Legfontosabb műveim: Egri, kismonográfia (2004), amelyért 2006–ban Fényes Elek-díjat kaptam. Aztán következett Túrterebes egyház- és iskolatörténete című terjedelmes művem 2009–ben, szintén a Partiumi Füzetek sorozatban, annak 59. darabjaként. Több száz példánya került túrterebesi olvasóim kezébe. Egész munkásságom elismeréseként a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége 2011–ben Ezüstgyopár díjban részesített Szovátán. Az elmúlt évben a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma és az Anyanyelv Ápolók Szövetsége által közösen meghirdetett pályázatán a Túrterebes földrajzi neveinek története című munkám III. díjban részesült a Kárpát–medencében. Ezt kiegészítve és számos felvétel beiktatásával szeretném kiadni még ebben évben a Pártiumi Füzetek sorozatban.

— Mivel tölti majd nyugdíjas éveit?

— Nyugdíjas éveimben szeretném folytatni helytörténeti és nyelvészeti jellegű tevékenységemet, netán eddigi kiadatlan írásaimat (Egri helynevei, Túrterebes ragadványnevei) átdolgozni és nyomtatásban megjelentetni. Továbbra is műemlékvédő szeretnék maradni, valamint nemes szőlőt termeszteni a Túr menti Természetvédelmi Területhez tartozó Szőlőhegyen.

Elek György