Szeptember eleje elválaszthatatlan Petőfi Sándortól, Szendrey Júliától, az erdődi vártól, házasságkötésüktől és a koltói Teleki–kastélytól — ahol idén immár XXXVI. alkalommal szervezték meg a Petőfi-emlékünnepet. S ugyan a rendezvény középpontjában most is Petőfi, illetve ifjú felesége állt, hasonló középpontba került az egykori, testvérként szeretett barát Jókai Mór is, akivel a költő haláláig nem békült ki.

Az ünnepi istentiszteleten dr. Fekete Károly, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke hirdetett igét, a szobrot pedig Grezsa Csaba, Magyarország kolozsvári főkonzulja, valamint dr. Tilki Attila, Szabolcs–Szatmár–Bereg vármegye országgyűlési képviselője leplezte le. Utóbbi ünnepi beszédében úgy fogalmazott: „Petőfi Sándor és Szatmár kapcsolata erős szál: ha barátja, Obernyik Károly nem hívja meg Nagyarba, ha onnan nem megy el Nagykárolyba és nem találkozik Szendrei Júliával, akkor talán Koltó sem válik a magyar irodalom egyik legszebb szerelmi emlékhelyévé.

Jókai Mórt, Petőfi barátját pedig a nemzeti romantika író-óriását  gyakran foglalkoztatta az árulás és a hűség kérdése. Szavai ma is figyelmeztetnek bennünket: „Az áruló mindig talál okot, hogy megmagyarázza tettét, de soha nem talál rá bocsánatot.” — mondta.

Barátságnál, testvéri szeretetnél is több — aztán soha ki nem békülés 

„Iskolába nem igen találkoztam vele. Ezért kezdtem lenézni. Hanem ahelyett verseket írt, s azokat a képzőtársaság gyűlésein elszavalta. Ekkor kezdtem rá irigykedni” – fogalmazott Jókai Petőfivel kapcsolatban, akivel 16 évesen, a pápai a református kollégiumban kötött barátságot. Az ismerettségükkor Jókainál két évvel idősebb költő pedig pár évvel később így írt: „Mit én Jókai iránt érzek, az igazság szerint nem is barátság, nem is testvéri szeretet, vagy tán e kettőnek keveréke, vagy talán mind a kettőnél több, valami le nem írható, s tagadhatatlan, hogy a világon senki iránt sem érzem azt, egyedül iránta.” 

A hamar ismertté vált Petőfi egyengette Jókai írói munkásságát, s nem is csak tessék–lássék: a neves lapszerkesztő Vahot Imre visszaemlékezéseiben részletezte, hogy Petőfi ezekkel a szavakkal ajánlotta be neki Jókait: „Van nekem vidéken egy jó barátom, még most nem ismeri a világ, de fogadni mernék, hogy pár év múlva az lesz a leghíresebb magyar regényíró.” Vahot szerint Petőfi „a legnagyobb emelője, ügyvédje és bátorítója volt Jókainak.”
Aztán 1846-ban megjelent Jókai Mór első regénye Hétköznapok címmel. Ismert lett és mellette élvezte Petőfi barátságát. Az Életképek című lapot együtt szerkesztették, és 1847 telétől együtt is laktak a Dohány utcában egy háromszobás lakásban. Két szoba volt Petőfié és Szendrey Júliáé, egy pedig Jókaié.

„Mert amilyen zsarnoka tudott lenni az érzelmeinek, olyan rabszolgája volt az elveinek” 

1848 március 15–e nem csak a forradalom kitörését jelentette, de megingathatatlan barátságuk végének is kezdetét: Petőfi kifejezetten ellenezte, hogy Jókai a gyermekét egyedül nevelő, nála jóval idősebb színésznővel, Laborfalvi Rózával kezdett kapcsolatot, akinek a korabeli pletykák szerint arisztokratákkal is voltak viszonyai, s talán ez zavarta leginkább Petőfit.
A végleges törés azonban nem a színésznő, hanem egy vers és az elvek miatt történt. Pár hónappal a forradalom kitörése után Petőfit felháborította, hogy az általa nagyra tartott Vörösmarty Mihály mint országgyűlési képviselő megszavazta azt a törvényt,miszerint a magyar újoncok a császári seregbe vonuljanak be, és ne a magyar nemzeti haderőt gyarapítsák. Egy elmarasztaló verset is írt Vörösmartynak, amelyben többek között az szerepelt: „Nem én tépem le homlokodról / Magad tépted le a babért.” 
Jókai nem egyezett bele, hogy a vers megjelenjen az Életképekben, mert „mert nem ismerem el: hogy költőnek joga legyen költőtársa felett ítéletet hozni” , Petőfi azonban mégis megjelentette, vitájuk pedig az újság hasábjain folytatódott — a lobbanékony természetéről híres Petőfi még azt is Jókai szemére vetette: „ő felejti el, hogy ő az én tanítványom, az én kis öcsém volt, hogy ő az én szárnyaim alatt nőtt fel.” A sokkal szelídebb, ragaszkodóbb Jókai úgy reagált: „Petőfi engem soha nem szeretett. Én szerettem őt, s azért az ő kíméletlen szavai engemet legfeljebb bántanak, de ellenségévé nem tesznek.” 

A barátság helyrehozhatatlanul megszakadt — igaz, idő sem volt mikor helyrehozni, hiszen Petőfi 1849. július 31-én a segesvári csatában eltűnt. Jókai visszaemlékezése szerint az év májusában, Budavár bevétele után volt egy ünnepség amelyen még találkoztak, ám „Nagyobb volt a dölyf mind a kettőnkben, mint hogy valamelyikünk megvallotta volna, hogy fáj a harag…”

Ha ki nem is békültek, Jókai élete végéig magasztalta Petőfit, s négy évtizeddel a szabadságharc kitörése után, 1891. március 15–én is úgy fogalmazott: „Amíg a világ világ lesz, ez a nap Petőfi napja lesz.” 

Összeállította:
Szabó Kinga Mária