Mondhatnánk úgy is: egy jobb sorsra érdemes, békebeli úri ház (és lakóinak) kálváriája, amelynek messze nincs még vége. De legalább a korhadó gerendákat ki kellene cserélje az önkormányzat – már szinte nagyobb veszélyt jelentenek, mint maga az épület.

Legtöbb esetben egy jogerős bírói döntés, ítélet azt jelenti, hogy pont került az adott ügy végére — sajnos azonban úgy tűnik, ez nem érvényes a már évtizede Szatmárnémeti egyik szégyenfoltjának és potenciális balesetforrásának számító, Rândunelelor utca 1. szám alatti „kitámasztott ház” esetében. A Szatmár Megyei Törvényszék ugyan jogerősen arra kötelezi a Román Államot, Szatmárnémeti önkormányzatát és az épület lakóközösségét, hogy a ház helyreállítási munkálatait elvégezzék, ez mégsem tűnik megvalósíthatónak. Egyrészt Szatmárnémeti Polgármesteri Hivatala már nem tulajdonosa annak az épületrésznek, amely anno beszakadt, így nem költhet pénzt a helyreállításra; másrészt a lakóközösségnek nincs pénze és tiltakoznak az ellen, hogy ők is hibásak lennének az épület megrongálódásában, a felelősséget teljesen a polgármesteri hivatalra hárítják; harmadrészt — állítólag — valakinek „nagyon fáj a foga arra a telekre”.

A Szatmár Megyei Törvényszék elutasította az alperesek fellebbezését s végleges és jogerős ítéletében úgy fogalmazott: a Rândunelelor utca 1. szám alatti épületet eredeti állapotába kell helyreállítani és használatra biztonságossá kell tenni — a munkálatok költségei pedig 2/3 részben a Román Államot és Szatmárnémeti Polgármesteri Hivatalát, 1/3 részben pedig a lakóközösséget terhelik. Ez eddig egyszerű és világos — azonban a valóság messze nem így mutat. De mi is a helyzet a már 11 éve Szatmárnémeti városképét csúfító és minden közlekedő számára komoly balesetveszélyt jelentő, „kitámasztott házzal”? Adva van egy régi épület (melynek egyik részét még 1860-ban építették és Szatmár, sőt a régió legelső zsidó leányiskolája volt), az alsó szinten lévő helyiségek az önkormányzat tulajdonában voltak, az emeleti lakások pedig 9 lakó magántulajdonában. Bő tíz évvel ezelőtt az önkormányzat bérbe adta a földszinti részt, és a szabóságként működtetett, köztulajdonban levő termek egyikében vert ki egy tartófalat az akkori bérlő, emiatt repedt meg látványosan és veszélyesen az épület fala és szakadt le az egyik emeleti lakás padlózata és a lépcsőház egy része. És ekkor kezdődött a lakók kálváriája: ők ugyanis beperelték a polgármesteri hivatalt az épület javítását kérve, a hivatal azonban a termek tulajdonjogát eladta a falkiverő bérlőnek s a kapott összegből kielégítette az egykori tulajdonosok örököseit (ami szintén több kérdést is felvet), s így azzal védekezett: magántulajdonban lévő épületet nem javíthatnak meg közpénzből. Még akkor sem, ha a kár akkor keletkezett, amikor az épület még önkormányzati tulajdonban volt.

„Apró” érdekesség, hogy a törvényszék jogerős ítéletének indoklásában közös vétséget (a lakók és az ominózus bérlő) említ, mivel 11 év távlatából már lehetetlen megállapítani, hogy az állítólagosan szabálytalanul kialakított fürdőszobák és vízvezetékek miatti vízszivárgás mennyire rongálta meg/áztatta át a falakat — azonban ezt az érvelést a lakók határozottan elutasítják: a vízvezetékek és kanalizálás csövei több méterre vannak a beszakadt résztől, ráadásul a leomlást követően, az elmúlt 11 év alatt egyetlen egy tégla sem mozdult el a helyéről vagy hullott ki, azt igazolva, hogy az épület statikáját ama bizonyos tartófal kiverése bontotta meg. Nos, ezen „apró” érdekességet leszámítva, a helyreállítás költségeivel kapcsolatban igazi 22-es csapdája alakult ki: az önkormányzat nem kezdeményezheti a felújítást és nem költhet pénzt magántulajdonban lévő épület helyreállítására — ugyanerre viszont jogerős törvényszéki ítélet kötelezi. Megoldást jelentene, ha a lakóközösség kezdeményezné a helyreállítást s az önkormányzat menet közben járulna ehhez hozzá (ebben a megoldásban elvileg még a számvevőszék sem találhatna kivetnivalót) — ez viszont a lakóközösség részéről kivitelezhetetlen, egyrészt mert nincs rá pénzük, másrészt mert nem értenek egyet s nem is fogadják el, hogy esetlegesen az ő hibájuk is lenne a leomlás.

„Nem is tudom, a lakók közül kinek lenne pénze a helyreállítást fizetni, de én már azt előrelépésnek nevezem az ügyben, hogy nem csak és kizárólag bennünket, ott lakókat hibáztatnak!” — mondja a ház egyik lakója. „Azt a részt, ami összeomlott, az önkormányzat állítsa helyre. Ideje lenne már, hogy az emeleten lakók ne egy meredek, fából ácsolt, tyúkketrec-létra szerűségen közlekedjenek, mint ahogy teszik már 2005 november 20-a óta! Nincs ott semmiféle vízvezeték, amely gyengítette volna a falak állagát! Ezt a volt polgármester helységrendezési osztályának fullajtárjai és pribékjei találták ki, hogy elhárítsák a felelősségüket! És valószínűleg az omlás után azért siettek annyira a pince (ide zuhant a lakás padlózata és a lépcsőház ) kitakarításával, hogy aztán már ne lehessen megállapítani: mi is volt az igazi baj” — teszi hozzá, rámutatva arra is: bár végre jogerős ítélet született, ez egyben meg is pecsételte az épület sorsát, mert a lakóknak nincs pénzük a helyreállításra. „Majd egyszer talán összeomlik a ház, pedig Kolozsvárról érkezett, nagy tudású szakértők szerint az épület megmenthető és Isten ellen való vétek lenne nem megmenteni, mert többek között a boltívkiképzése is egyedülálló a régióban” — állítja.

Ami viszont mindenki számára hasznos megoldás lenne, az az épületet „támasztó”, korhadó-rothadó gerendasor elbontása volna — már úgyis a fal támasztja a gerendákat és nem fordítva. Többször és több helyről is elhangzott már az a javaslat, hogy a gerendákat olyan, tetős biztonsági állványzatra kellene kicserélni, mint a Tabajdi-patika épületénél lévő — ez nemcsak esztétikusabb, de biztonságosabb is lenne, mert újra járhatóvá válna a járda, eltűnnének a vaskorlátok és a bármelyik irányba kidőlhető gerendák.

Szabó Kinga Mária