„Jogállamban a pénz a fegyver…” — olvashatjuk József Attila Gyönyörűt láttam című versében. Néha-néha elgondolkodom: mi most jogállamban élünk? Jogállamban nem történhet meg az, hogy egy olyan műemlék épület, mint a Pannónia (Dacia) Szálló olyan állapotba kerüljön, mint amilyenben most van. Jogállamban van annyi pénz, hogy egy ilyen épületet műemlékként kezeljenek és azt a műemlékvédelmi szabályok szerint felújítsák. Tudjuk, felújításokat a tulajdonos végezhet. Ameddig Pannónia Szálló volt, az akkori tulajdonos mindig elvégezte a szükséges karbantartási munkálatokat, még akkor is vigyáztak az állagára, amikor Dacia Szálló lett. De jött a jogállamiság, amikor a pénz lett a fegyver. A fegyver, amit öngyilkosságra is lehet használni. Amikor a tulajdonos már nem azt számolta, mennyit kell befektetni az állagmegőrzésre, hanem azt, hogy mennyi pénzt lehet abból keresni. Elkezdődött a harc a tulajdonjog megszerzéséért. A hadviselés során az „Itt a piros, hol a piros?” játék szabályai voltak érvényesek. Ismét lehetett Pannónia, de „Jogállamban a pénz a fegyver…”, többet ért a pénz, mint a név, a szatmári magyarság egyik jelképe Dacia Szálló maradt. Most összedugjuk a fejünket: hogyan mentsük meg azt a szellemi értéket, amiről magyar, magyarok mondtak le. Vásárolja vissza és újítsa fel a magyar közösség — érkeznek az ötletek. Azt, amit magyar adott el. Történelmünk folyamán már számtalanszor bebizonyosodott, hogy amiről önként lemondunk, azt többet nem lehet visszaszerezni. Minden lemondás mögött egyéni érdek áll. Azzal, hogy nyer az egyén, a közösség veszít. Az, ami az egyénnek jó, nem mindig jó a közösségnek is. Az egyén győzelme a közösség vesztét is okozhatja.

Székely János verse jut eszembe, aki így ír: „A jót velünk sem az teszi,/ Ki ölbe vesz s álomba ringat,/ Hanem ki vesztünk éhezi./ Becsüljük meg hóhérainkat!”

 Elek György