Azóta ismert, amióta megjelentek a bankkártyák, hogy a "plasztikpénzt" könnyebben kiadjuk, mint a kápét. A dolog egészen logikus, ha nem kell kiadnunk a kezünkből a kemény munkával megkeresett bankjegyeket, az nem is érződik igazi pénzköltésnek — írja az index.hu.

A neuro-közgazdaságtan leghíresebb kísérletében a tesztalanyoknak 20 dollárt adtak, aztán fMRI-géppel megfigyelték az agyi aktivitásukat miközben különféle termékek képeit mutatták nekik, amelyeket ott helyben megvehettek a kapott pénzből. Ha nem kellett nekik semmi, megtarthatták a húszast. Az egyetem kutatói azt tapasztalták, hogy az agy fájdalomközpontja aktivizálódott minden egyes alkalommal, amikor az alanyok az árcédulákat meglátták, méghozzá annál nagyobb intenzitással, minél magasabb árat láttak. A fájdalomközpont aktivitása mindig akkor volt a legerősebb, amikor az illető eldöntötte, hogy megveszi az adott árut. A tudósok szerint ez egy olyan agyi folyamat, amelyet az evolúció hegesztett belénk a pénzrendszer kialakulása óta eltelt pár évezredben, s a célja pedig az, hogy a fájdalomingerrel (amit persze nem konkrét fejfájásként érzünk, csak egy megfoghatatlan, tudat alatti kellemetlen érzésként) megvédjük magunkat a túlköltekezéstől. További kutatások azt is bebizonyították, hogy a szép új, ropogós bankjegyek kiadása jobban fáj, mint a rongyos-gyűrötteké, illetve hogy annál intenzívebb a fájdalominger, minél tovább látjuk az árat a vásárlási folyamatban. Ilyen szempontból egy taxis utazás a taxiórán ketyegő összeggel egy merő tortúra. A legérdekesebb tanulsága a vizsgálatoknak azonban az volt, hogy a fájdalomszignál nem jön létre, ha kártyával fizetünk. Egyszerűen azért, mert a hitelkártyák nem léteznek elég régóta ahhoz, hogy az evolúció be tudta volna drótozni az agyunkba, hogy a kártya lehúzása is fizetés.