Végre kezdek felnőni a feladathoz, amit az apaság ró rám. Minap meséltem a lányomnak — éppen első megyei szintű versmondó versenyére készült — Megyeri Margitról. Mondtam, hogy büszke asszony volt, ugyan nem sok iskolát végzett, de bárkinek a szemébe nézett.

Hogy nagyanyám valóban ilyen volt-e, nem is emlékszem pontosan. Szegény már több mint másfél évtizede elhunyt. De a lányom — aki nem ismerhette — kíváncsi volt a többi felmenőjére is. Kiss A. Józsefre, az anyai nagyapámra, aki középső gyerekként otthon maradt dolgozni, és „csak” az öccse mehetett főiskolára. Ő tanított arra, hogy a híradóban elhangzó városokat, népeket keressem meg az atlaszban. Nagytatám apja bizony gyalog kísérte el Zilahra a legkisebb fiát — mert azok olyan idők voltak… Mondom a lányomnak, és közben igyekszem búgni is a kis cicusnak.

Nem tudhatom, mire gondol közben, így hát beszélek neki arról, hogy bizony Margit és férje, József (önként vagy noszogatásra — ebbe egyelőre bele se megyek) odaadták a „közösbe” a földjüket. De nem rokkantak bele! Józsefet leküldték a bányába, de ha már úgy adódott, hát azt is megtanulta, sőt, brigadéros lett. Hogy pontosan mi az, én sem tudom, de mindig olyan büszkén mondták nekem, bizonyára nagyon is ki kellett érdemelnie.

Magyarázom, hogy nehogy megijedjen a jelenlegi megyeközpontban a sok tanulótársa és a zsűri előtt, hanem nézzen a szemükbe, és mondja a versét, hiszen tudja. Ha jónak találják, az különösen örvendetes, de ne feledje, hogy elsősorban nem nekik mondja, hanem Margitnak, Jolánnak, a két Józsi tatának, illetve az édesanyja felőli őseinek. Mind-mind olyan emberek voltak, akiknek ugyan volt hibájuk, akiket a sors is vert, de jó szándékkal, bizakodással mondták el mindig a maguk verseit.

Megyeri Tamás Róbert