Szép hazánk politikusai és érdekkörei nagyban készülődnek az Európai Parlamentbe jelölt személyek megválasztására. Mit látunk mi ebből? Húsvéti élelmiszer-adományokat politikai szalagocskákkal, csinnadrattával nyújtanak át a szegényebbeknek, a lapokban, tévéműsorokban pocskondiázzák egymást és dicsérik az övéiket. Nemsokára tehát odahívnak minket az urnákhoz, hogy „demokratikusan” kiküldjenek pár személyt Brüsszelbe, országunkat reprezentálni a nagy horderejű összeurópai problémákban. Hogy személyes, „zsebi” oldalról milyen jó is ilyen európai parlamenternek lenni, azt megtudtuk, megtudjuk a bulvárlapokból és kereskedelmi tévécsatornákból: sok ezer eurónyi fizetés, segédszemélyzet és egyéb költségtérítés illeti meg őket. De hogy mit kellene ezért tenni — a hébe-hóba történő gyűlésezésen kívül —, azt nem csak mi nem tudjuk, de sajnos ők sem. Nem is lehet elvárni, hogy olyan személyek, mint a juhpásztor „bojár”, a véresszájú nacionalista kibukott pártvezér vagy saját nyelvét sem ismerő, elnök-apuka jogán felkapaszkodott divat-leány, ismerjék a feladataikat, lehetőségeiket, de leginkább kötelességüket. Hogy mennyire értenek és beszélnek akár egy idegen nyelvet is, az kérdéses… Hogy mi lenne a dolguk, megpróbálom egyszerűen megvilágítani. Sajnos, messziről kell indítanunk, mert az európai együttműködés modern kori forrása talán De Gaulle-nál van, aki francia elnökként az európai országok vízszintes integrációjában látta a jövőt, aminek a Közös Piac volt a megtestesítője. Főleg az elején, amíg el nem fajult nagyon a politikai (katonai) nyomás, a gazdasági döntéseket a szubszidiaritás elvén hozták meg, vagyis ott döntöttek a dolgokról, ahol ehhez az információ rendelkezésre állt, és a hatások ott nyilvánultak meg. Ma az EU-ban ez hiányzik. Többdiplomás EU-biztosok döntenek — kötelező érvénnyel — olyan dolgokról, amikről minimális fogalmuk van, például a szatmári tojóknak mekkora ketrecben kell lenniük, a matolcsi uborka mekkora és milyen görbe lehet, és ami sokkal fontosabb, hány cukorgyára, téglagyára lehet az országnak, és — ennek mi voltunk a tanúi — hányan kell szavazzanak és mikor, hogy érvényes legyen. A határozatok felülről lefelé érkeznek, betartani a lent levőknek kell. Ez a függőleges integráció. Azt ugye mindenki hallotta, hogy bizonyos összegeket tudunk „lehívni” mint nekünk „járó” segélyt, EU-s részt a befektetésekbe, vagy életszínvonal-növelő, iskolaépítő vagy akár filozófusképző úgynevezett projektekbe. De hogy ehhez mekkora befizetésre köteleznek minket, arról esetleg egyszer hallunk, ügyesen elrejtve a statisztikai adatok tömkelegében. Mindenesetre ez többszöröse a visszaigényelhető összegnek. Ezt az egész ország fizeti, én is, Ön is, maguk is, mindenki. De a projektekre teljesen magánérdek és politikai célzat mentén osztanak lehetőséget és pénzt. Egy másik nagy gond jelenleg, amit szerintem nem kellően értékelnek a politikusaink és nem is készülnek ellensúlyozására, az az EU által reánk kényszerített „termőföldek szabad áramlása”. A polgárok és a tőke szabad áramlása után ez a harmadik, az európai egyesült nemzeteket összetartására kitalált elv. Egyszerűsítve azt jelenti, hogy akinek van reá pénze, megvehet akárhol akármennyi termőföldet, függetlenül állampolgárságától. Megint leegyszerűsítve, ez nem azt jelenti, hogy jön a külföldi, megveszi a földet, felpakolja és elviszi. Nem, hanem két megoldás mutatkozik. Az első az, hogy megmunkálja, -tatja a modern technológiával, gépekkel és a mi parasztjainkkal, és a terményt világpiaci áron eladja — akárkinek. A második az, hogy tartogatja és felveszi reá az EU által folyósított úgynevezett terület-alapú támogatást. Nem kis pénz ez, és egyelőre nem követelik meg, hogy azon a földön termelés is folyjon… Jelenleg nincs törvényi lehetőség arra sem, hogy országos érdekek mentén hassanak a tulajra, hogy mit termeljen…

Apropó, pénz. Az EU-ban ugye van egy központi pénzrendszer, banki és adóügyi vonzatokkal, illetve a közös pénzzel, az euróval. Románia még nem eurót használó ország és jelenleg, hozzáértő szakemberek szerint, nem is kellene nagyon kapaszkodni arrafelé, mert a mi gazdasági helyzetünkben felborítaná a pénzügyi helyzetünket.

Visszatérve a ki mit tud-ra az európolitikában, hiába sikerülne megfelelő jelölteket találni és megválasztani, ha nincs mellettük-mögöttük a szakértők és segítők tudása, valamint az itthoni politikai rendszer kreatív hozzáállása, megmaradnak kézfelemelő bábuknak a nagyteremben összegyűlő minden hájjal megkent EU-rókák között. Olyan rókák ezek, akik nem csak gazdasági, de külpolitikai (nekünk belpolitikai) hatáskörrel felfegyverkezve igyekszenek terelgetni a közös szekeret, az általuk jónak vélt irányba. Mi csak tologatjuk a szekeret, a lőcsbe kapaszkodunk, még a kasba nem igazán ültünk fel.

Szerémy Péter