Szombaton, az iskola történetében először tartottak osztálytalálkozót a Mikolai Gellért Sándor Általános Iskolában. Az 1963–ban végzett hetedik osztályosok voltak az utolsók, akik számára a hét osztály volt a kötelező. Osztályfőnökük Haris József volt.

Több mint nyolcvan éves a mikolai iskola, de az elmúlt év szombatjáig még nem volt benne osztálytalálkozó. Ekkor az 1963–ban végzett hetedik osztályosok tartották ötven éves találkozójukat. Ők voltak az utolsók, akik számára a hét osztály volt a kötelező, a következő évtől vezették be a kötelező nyolcadik osztályt. A találkozóra Németországból is érkezett véndiák. Voltak közöttük olyanok is, akiket első látásra nem ismertek meg az osztálytársak, ez valahol érthető is, hiszen az élet szétszórta őket, többen az ötven év alatt nem is találkoztak. Osztályfőnökük, a hetvennyolc éves Haris József az osztálynaplóval a kezében várta egykori tanítványait. A huszonnyolc egykori végzősből (tizennégy fiú, tizennégy lány) hatan már nem élnek. Az őket nevelő három tanítónő közül (Botos Erzsébet, id. Ferenczi Károly és Drótár Tibor) már egyik sem él. A tanárok közül már csak Dobos Piroska, Báder Enikő és Haris József él, Bogdán Éva, Bornyász Mihály, Dobos Gyula, id. Dobos István, Gellért Sándor és az akkori iskolaigazgató, Dobos Zsigmond már nincs az élők sorában. Az osztálytalálkozón az osztályfelelős, Bú Julianna tett jelentést az osztályfőnöknek, majd az elhunyt tanárok és diákok emlékére felcsendült Peter Trum: A szeretet visszhangja című zeneműve. Haris József az ötven évvel ezelőtti utolsó osztályfőnöki óra emlékeit idézte. Akkor nem nevezett ki osztályfelelőst, aki a továbbiakban szervezze az osztály dolgait, de úgy látszik, hogy az osztály egységes és szervezett maradt. Dobos Csaba, az iskola jelenlegi igazgatója ismertette az iskola jelenlegi helyzetét, majd elmondta Ady Endre: Üzenet egykori iskolámba című versét. Az osztály a Ballag már a vén diák című dalt énekelve kivonult az iskola elé, hogy megkoszorúzza Gellért Sándor emléktábláját.

Emlékek

Az osztályfőnöki óra következett, ahol kötetlen beszélgetés során idézték a múlt emlékeit és elmesélték életük útját. „Örülünk és búsulunk is ezen a szép napon — mondta könnyes szemmel Bú Julianna. Boldogok vagyunk, mert viszontláthatjuk egymást, búsulunk, mert sokan már onnan tekintenek ránk, ahova ötödikes korunkban bekormozott üveggel meredt tekintetünk, hiszen napfogyatkozás volt. Kicsi buta fejjel azt sem tudtuk, mi történik körülöttünk, de osztályfőnökünk, Haris József, „A TANÍTÓ BÁCSI” felvilágosított bennünket. Arra is megtanított, hogy nyitott szemmel járjunk a növények között, és szeressük a népdalokat. A felvilágosító munkában nagy részt vállalt valamennyi nevelő, oktató. Dobos Piroskának és Báder Enikőnek személyesen is ki lehet fejezni még a köszönetet, a többi kedves biztató arc már csak az emlékekben él, mint ahogy azok az osztálytársak, játszótársak, akik már fentről figyelik a most történteket.” Az emlékek tovább sorakoztak. Visszaemlékeztek Gellért Sándorra, akit mindenki „Tanár úr”-nak szólított, aki a szép beszédre, a nyelv titkaira hívta fel a figyelmet, aki egész órán át szavalta a Toldit. Emlékeztek Dobos Istvánra, aki megtanította, hogyan kell fát ültetni, metszeni. Dobos Piroska tanító nénitől úgy megtanulták a matematika alapjait, Bogdán Évától a román nyelvet, hogy annak ma is hasznát veszik, és hosszan lehetne még sorolni, mi az, amit a mikolai iskola adott. Az osztálytalálkozó után újra kicsengettek, a véndiákok visszakerültek a hétköznapok rejtelmeibe, annak a tudatában, hogy „valakinek állni kell a tornácküszöbére”.

Elek György