— Hogyan indult és hogy ágazott szerte az ön zenei pályafutása?

— Kolozsváron születtem 1978-ban, ott végeztem el a zenei középiskolát, majd a zenekonzervatóriumot. Nem állt távol a családomtól a zene, hiszen édesanyám kántor volt, s a nővérem is zongorázni tanult. Én már óvodás koromban elkezdtem hegedülni. 13–14 éves koromban tudtam, hogy karmester szeretnék lenni. Nem tudtam pontosan, hogy a karmesternek mi a dolga, de bármilyen koncertfelvételt megnéztem. Konkrétan meg sem fogalmaztam ezt akkor magamban, mert akkoriban már komolyan hegedültem, játszottam a kolozsvári zeneiskola zenekarában is. Igazából az érettségi környékén merült fel bennem, hogy mi is legyen, és amikor a zeneakadémiára felvételiztem, be is jutottam az úgynevezett „A csoportba”. Ez volt az a nívó, ahol már választani lehetett a zeneszerzés, muzikológia, illetve karmesteri szakok közül. Első éven mindenki le akart róla beszélni, hogy a karmesteri szakot válasszam, mondván, hogy nagyon nehéz, ezért karvezetést tanultam. A mesterképzőt a bécsi Zeneakadémián végeztem. A bécsi időszak volt életem egyik legnehezebb éve, teljesen más módszerrel tanítottak ott. Míg Kolozsváron az volt a metódus, hogy egy év alatt egy vagy két művet tanultunk meg, de azt hangról hangra, Bécsben egy év alatt több mint húsz művet kellett elsajátítanom. Később Olaszországban folytattam tanulmányaimat. Velence teljesen más volt, mint Bécs. Ott sokkal barátságosabbak az emberek. Fantasztikus időszak volt mind emberileg, mind szakmailag. Jelenleg két helyen vagyok állandó karmester: a Kolozsvári Magyar Operában és a nagyváradi filharmóniában. Sokat utazom, szeretek utazni, új emberekkel dolgozni. Ami nehézséget okoz, az az, hogy néha itthon kell hagyni a családot. Van egy négyéves fiam, aki nagyon kötődik hozzám, és szereti a zenét.

— Ön sokat dolgozik a kolozsvári operában. A karmester számára mi a különbség a szimfonikus zene és az opera között?

— Mindig nagy örömmel dolgozom a Kolozsvári Magyar Operában, úgy érzem, ott vagyok igazán otthon. Az operában a zenekar a zenekari árokban van, az énekesek, a kórus pedig a színpadon. Sokszor a zenészek nem hallják jól a színpadi énekeseket, az énekesek pedig a zenekart, a karmester az, aki közvetít. Az operában a karmesternek nagy a felelőssége. Nagyon sok ember munkája van abban, hogy egy előadás létrejöjjön: zenekar, énekkar, balett, műszak stb. A karmester határozza meg az előadás dinamikáját. Minden próbán vannak olyan pillanatok, olyan konfliktushelyzetek, amiket meg kell oldani, és van, amikor az ember jól oldja meg ezeket, illetve van, amikor kevésbé jól. A filharmóniában a karmester a zenekar előtt áll, és onnan irányít. Az operának van egy története, nem kell sokat filozofálni, hogy miről szól, mert az le van írva. A szimfonikus zenében nincsenek történetek — csak nagyon ritkán —, ilyenkor a karmester fantáziájára, képzelőerejére van bízva, hogy mi az, amit belelát, beleérez a zenébe. Az opera konkrét, a szimfonikus zene sokkal elvontabb.

— Milyen kapcsolatban van a szatmári zenekarral?

Nagyon jó kapcsolatom van, nagyon rég járok hozzájuk, és mindig nagyon szívesen megyek. Az első szatmárnémeti koncertem Fátyol Rudolffal volt tizenöt éve. Ő hívott meg — akkor még nagyon fiatal voltam —, őt kísértem, Bartók I. hegedűversenyét játszottuk. Ezt előadtuk Debrecenben is. A koncert nagyon jól sikerült, azóta rendszeresen járok Szatmárnémetibe.

— Ön szerint mit lehet tenni, hogy a fiatalok is megkedveljék a komolyzenét, és koncertlátogatókká nevelkedjenek?

— Olyan programokat kell szervezni, amelyek vonzóvá teszik a fiatalok számára a komolyzenét. Gyerekeknek nevelő hangversenyeket kell szervezni. Nem csak zenélni kell, hanem be is kell vezetni őket a zene világába, el kell nekik magyarázni, hogy mit hallanak. Sajnos az iskolai zenei nevelés nem készíti fel őket arra, hogy koncerthallgatókká váljanak. Én javasoltam családi koncerteket is, amelyeken a szülők a gyerekekkel együtt vehetnek részt, és hogy próbáljunk olyan repertoárt kialakítani, ami mindkét generáció számára vonzó.

— Mit hall majd a közönség csütörtökön?

— A csütörtöki koncerten két csodálatos művet hallhat a közönség: Antonin Dvořák és Johannes Brahms műveit. Mindkettőt most vezénylem először, ritkán játszott művek. Azért választottuk ezeket, mert kevesebb zenész lesz a színpadon, a főszerep a fúvós hangszereké lesz. Jól megkomponált, élvezhető zenét kínálunk, szabadtéren pedig lesz varázsa. Én úgy gondolom, az egyetlen dolog, ami szent és sérthetetlen, a zene, és annak a minél hűbb, tökéletesebb előadására törekszünk közösen mindannyian.

Elek György