A Dsida – Páskándi – Jakabffy – Szilágyi – Markovits- napok rendezvénysor hivatalos részének utolsó mozzanataként szerdán kora délelőtt Jakabffy Elemér kisebbségpolitikus, jogász és publicista emléke előtt hajtottak főt halálának 60. évfordulóján. 
Munkássága, generációkon átívelve, ma is ugyanolyan időszerű, s messze nem véletlenül, ugyanis Jakabffy  különböző rendszerekben élte meg, hogyan lehet jogokat keresni, a kisebbségi jogvédelem útján járni különféle rezsimekben, és nem csak hazai, de külföldi politikai tevékenysége, a genfi tanácskozásokon való részvétele és az a mód, ahogyan elképzelte már akkor – egy évszázada – a kisebbségvédelmet, hangsúlyozva a hiteles, tartós párbeszéd szükségességét a többség és a kisebbség között, az mind–mind példát mutat(hat) a mai politikusoknak. 

„Van-e értelme imádkozni az elhunytakért? Igen. És nem azért, mert Istennek emlékeztetőre lenne szüksége, hanem mert hiszünk abban, hogy az e világból elköltözöttekkel is összeköt a hit közössége, a halál nem szakít el végérvényesen egymástól. Engedni kell őket elmenni, mert van Aki kitárt karral elkapja őket; az élő Isten ölelésében találjuk őket és ott találkozhatunk velük” – fogalmazott a hídon túli római katolikus temetőben álló sírjánál Schönberger Jenő megyéspüspök, aki Szent Ágostonnak édesanyja haláláról, személyes gyászáról, jó cselekedetei fölötti öröméről és vétkei miatti imájáról szóló soraira építette gondolatait. 

Mint hangsúlyozta, Jakabffy élete nem csak szolgálat, de meghurcoltatás és áldozat is volt, de ne halálára, hanem életére és értékes munkásságára gondoljunk. 
A meghurcoltatás és áldozat kapcsán Muzsnay Árpád elmondta — egyben a jelenlévő egyházi és világi hivatalosságok támogatását, segítségét is kérve — Bodó Barna tanácskozáson elhangzott javaslatát, miszerint próbálják meg tisztázni a helyzetet és „szerezzék vissza” Jakabffy Elemér akadémiai tagságát, amelytől  az 1960-ban végrehajtott akadémiai tagrevízió során fosztották meg indoklás vagy magyarázat nélkül. 

A mérföldkövek oltalmat adnak

„Sokat köszönhetünk Jakabffynak, a jogtudósnak; többek között azt is, hogy időről időre összehoz bennünket és olyankor szellemisége közöttünk van s mintegy jelen van ő maga is, és ránk mutat — bő fél évszázad múltán is aktuálisak azok az elvek, amelyekért küzdött. A mai egy bizonytalan, és miért ne, veszélyes világ, ezért kell a felnövekvő generációnak megmutatni és megtanítani a Jakabffy által is vallott nézeteket: hogy ragaszkodnunk és érvekkel kell harcolnunk a jogainkért — még akkor is, ha ma már nincsenek véleménycserék, ha ma már divat érvekkel harcolni, mert napjainkban mindenki tudja „a tutit” és harsogja is, és akkor is, ha ma már nem divat értéknek tekinteni, amit Szatmár adott.
Ebben a bizonytalan világban fontosak a mérföldkövek — s Jakabffy ezen mérföldkövek egyike — , mert oltalmat adnak. Ezeken a mérföldköveken áll a magyar köztudat.” — hangsúlyozta Pataki Csaba, az RMDSZ megyei szervezetének elnöke. 

A szellem és a szabadság tisztelete

A szülőföld nevében Szekernyés János közíró is arra emlékeztetett, hogy nagyjaink élvonalába tartozott Jakabffy, „s az a tény, hogy itt vagyunk, tanácskozunk, idézzük az emlékét, igazolja, hogy a közösségi munka egészen kivételes képviselőjéről van szó, aki tisztelte a múltat, fanatikusa az alkotmányos berendezkedésnek, mindig demokrata és mindig liberális. A nemzet és a kisebbség szolgálatába tette életét, hatalmas munkát végzett, fáradhatatlan, eltökélt céltudatossággal. Nehéz számba venni, mi mindennel foglalkozott: jogász, politikus, parlamenti képviselő, diplomata, író, lapszerkesztő … Tavaly emlékeztünk a 480 lapszámot megélt Magyar Kisebbségre, az európai színvonalú, nemzetközi tekintélyű folyóiratra, amely egy vidéki kisvárosból, Lugosról indult. Racionális hozzáállását a nemzetiségi témához jól jelzi, hogy 1923-ban elindította a folyóirat román párját Glasul minorităţilor címmel, később német és francia nyelvű cikkeket is közölt. Gondja volt a román  és nemzetközi fórumokat a kisebbségbe jutott magyarság helyzetének alakulásáról, folyamatos rosszabbodásáról tájékoztatni. ” – fogalmazott, idézve Jakabffy Babits Mihály búcsúztatójára írt gondolatát: a szellem és a szabadság tisztelete, ezek a nemzet igazi értékei. 

Jakabffy mindezek mellett rengeteget utazott, büszke volt örmény őseire (legismertebb írói álneve is Hagepian volt, utalásul arra az örmény nemesi családra, amelyből származott), felkarolta a falukutatást a Temesközben, és behatóan támogatta a Temesvári Magyar Ház megvalósulását, amelynek 1930 novemberében ő tartotta avatóbeszédét is. 
A város szívében álló épületet 1930-ban közadakozásból építette fel a város magyar közössége, amelynek kulturális intézményei és politikai képviselete a trianoni döntés nyomán székház nélkül maradtak. Aztán a kommunista román hatalom a pártsajtót költöztette az épületbe, de csak 1967-ben államosította az épületet, amikor a belső udvarra új épületszárnyat emeltek, majd törvénytelenül magánosították és '89 után nem is sikerült visszaszerezni, annak ellenére, hogy a temesvári magyar közösség számtalan pert indítottak az elmúlt évtizedekben a Magyar Ház visszaszerzéséért, ám azokat rendre elvesztették. Végül — más megoldás nem lévén — tavaly a temesvári Várbástya Egyesület a magyar állam támogatásával megvásárolta a négyszintes épületet, s jelenleg teljes körű felújítása zajlik.
„Jakabffy örülne, hogy a Magyar Ház ismét a kisebbséget szolgálja, ugyanakkor mélységesen elszomorítaná a bánsági magyarság szórványosodása.” – summázta tömören, és nem teljesen szomorúságtól mentesen.

A kovászember 

A módos lugosi földbirtokos család sarja már fiatal korától érdeklődött a kisebbségi politika iránt, 1910–től a Magyar Országgyűlésben a mai Krassó-Szörény megyében található Boksánbánya (Németbogsán) választókerület képviselője lett, az impériumváltást követően hazatért lugosi birtokára, ahol kisebbségi politikusként újfajta közéleti munkába kezdett: az Országos Magyar Pártban (OMP) a bánsági tagozat elnöke volt, képviselő lett a román parlamentben, ahol 1927–1937 között tevékenykedett: 1928-ban Háromszék, majd két cikluson át Szatmár megye választotta képviselőjévé. Mindeközben Sulyok Istvánnal és Willer Józseffel 1922-ben elindították a szülővárosában megjelentett, Magyar Kisebbség címet viselő nemzetpolitikai szemlét, amelyben többek között Mikó Imre, Nicolae Iorga, Bíró Vencel, Paál Árpád, Balogh Artúr is közölt cikkeket, s amelyben a jogtudomány, a politológia és a társadalomtörténet mellett irodalompolitikai vagy művészetszociológiai írások is napvilágot láttak.
1925-től nem csak a román politikai színtéren volt jelen, hanem a Svájcban megrendezett népkisebbségi kongresszusokon is részt vett. 1943-tól a Romániai Magyar Népközösség munkáját segítette —  amíg nemzetiségi túszként nem internálták Bukarestbe, majd Hátszegre kényszerlakoltatták, ahonnan csak 1954–ben távozhatott. Ezt követően költözött Szatmárnémetibe, fiához s élt visszavonultan 1963–ban bekövetkezett haláláig. 

Szabó Kinga Mária