Hogy kik, az utódállamonként változik. Lehetnek szerbek, szlovákok, ukránok és még tucatnyi — a monarchia egyszerű polgáraiból Trianon óta „államalkotó nemzetté” avanzsált — nemzetisége ennek a sok vihart látott Kárpát-medencének. Mi itt a románoktól tanultunk félni — vagy a mindenkori helyzet függvényében: megalázkodni, lapítani, a puszta életben maradásért gerincünket meghajlítani, anyagi érdekek miatt nyelvünket, fajtánkat odadobni — jó nyolcvan éven át. Saját bőrünkön tanulva meg az egyenlőség zászlaja alatt menetelő évek alatt is, hogy „ők” nálunk mindig egyenlőbbek. Hogy „nekünk” ételből, lakásból, munkakörből, az önmegvalósítás esélyeiből csupán annyi juthat, amennyit „ők” jóllakva és eltelve otthagynak a közösnek csúfolt tálcán. Hadd marakodjanak rajta a másodosztályú állampolgárok, mint éhes kutyák a koncon.

De ez csak az érem egyik oldala volt. A hatalom mámorában megvadult, emberségüket vesztett „elvtársak” önkényét román közemberek tömegei szenvedték el majdnem ugyanúgy. És munkatársak, orvosok, tanárok, illetve a hatalom gépezetének önállósult fogaskerekei találták természetesnek, hogy emberként éljenek mellettünk ebben a közös hazában. Miközben magukat nagy hangon magyarnak kikiáltók rúgtak belénk időről időre nagyot és látványosat, hogy a „másikok” vélt vagy valós elvárásainak megfeleljenek.

Akkor most mi is történik? Miért kellene elhinnünk, hogy — amennyiben az utóbbiak nem kapnak helyet a hatalom csúcsain — valami jóvátehetetlen történik? Egyáltalán: mit is jelent románnak vagy magyarnak lenni a népeknek ebben a nagy kohójában? Ki a hivatott érdekeink képviseletére két olyan jelölt közül, akiknek ősei között négy-öt hazai etnikum képviselői megtalálhatók, de nyelvünk, kultúránk mindkettőjük számára idegen? Önazonosságunk megőrzésére, még el nem veszített értékeink megtartására pedig az kínál nagyobb esélyt, aki románnak nevezi magát?

Jó volna átértékelni skatulyákat, címkéket, fogalmakat.

Báthory Éva