A kaplonyi Kaufler Ilona néni csodálatos asszony. 90 éves. A napokban volt a születésnapja. Nehéz, viszontagságokkal teli élete volt, de örömök is akadtak. Igyekszik mind a mai napig ezekre, az örömökre, a gyerekeire, az unokáira, a dédunokáira gondolni. Vele beszélgettünk.

A lugas alatt, a kaplonyi Újrévész soron lévő házában ültünk le a 90 éves nénivel. Kedves hölgy, szívesen mesélt magáról, az életéről. Nemrégiben a szomszédok is felkeresték, míg előttünk „Pista bátya”, az egyik fiútestvére volt itt. „Nem mondtak semmi különöset, csak jöttek köszönteni, hogy hát elértem ezt a 90. életévet. És hát az az igazság, hogy nagyon sok mindenen mentem keresztül: most már több mint ötven éve, hogy meghalt a férjem (egész pontosan 52)… Akkor már volt három gyermekem, mikor meghalt. Én meg terhes voltam. Persze meghagytam azt is, így négy gyermeket neveltem fel” — meséli, és közben ragyog a szeme. Csillognak a könnycseppek… „Meghalt a menyem is, annak is négy gyereke volt, én odaköltöztem, és azokat is felneveltem… Most elmentek Németbe', oszt itt hagytak, na…” — panaszolja, de rögvest mosolyogva teszi hozzá a lényeget: „De jól vannak, nagyon jól vannak!” Sűrűn jönnek haza hozzá.

Ismét előbújnak a könnycseppek: „Két unokám is meghalt”… Egy kislány, aki végzett az iskolával, „és akkor, ahogy volt nekiek a buli, ahogy táncolt, összerogyott, elvitték Szatmárra, de három nap múlva meghalt… Na! És akkor, most tizen…, illetve húszéves volt a másik unokám, beleszeretett valami lányba, a lány azonban fogott egy másat, az unokám pedig aláfeküdt a vonat alá…” „Na… Annyin mentem keresztül!” Meghalt már több testvére is. „Nyolcan voltunk testvérek, két lány meghalt meg két fiú.” Úgyhogy nagyon sokat szenvedett… „Nagyon sokat dolgoztam, tessék elhinni, hogy nagyon-nagyon sokat dolgoztam…”

„Akkor kellett volna az az automata, nem most…”

A családi házuk, ahol felnőtt, itt, a mostani telek végén volt. Akkoriban sokkal kevesebb ház állt az Újrévész utcában, „talán ha négy: az Erdei Mariskáéké, meg a Kindéké… De nem volt se járda, se semmi. Iziket raktunk le, azon jártunk” — eleveníti fel. A szülei mezőgazdasággal foglalkoztak. Két tehenük volt. „Apám tartott kettőt, sokat dolgozott, annak olyan nagy szarvastehene volt, de az tejet nem adott. Csak hajtotta-hajtotta, de tejet nem nagyon adott” — mondja, hogy annak idején a jószággal szántottak… Ilona néni a második gyerek volt, ő '29-es születésű. Volt egy nővére, ő most egy éve halt meg. Két testvére itt, Kaplonyban lakik, egy lánytestvére pedig Csanáloson. De sajnos az nagy beteg.

A férje szintén kaplonyi volt. Itt ismerkedtek meg. Akkoriban hogy ment az ismerkedés? — kérdeztük. „Minden vasárnap az udvaron táncoltunk. Volt hermónika. Hőtköznap meg úgy volt, hogy volt kender, meg főztünk fehér tengerit, és akkor dörzsöltük a szöszt a lábunkkal, és azzal foglalkoztunk. Meg vittük a hogyhíjátokat, amivel hekliztünk… De a fiúk, azok elégették, hogy ne dolgozzunk, csak beszélgessünk. Meg akkor játszottunk 'pattanj, bolhát', úgy mondták. Mentünk, és oda leültünk, és akkor mindig mondtuk, hogy 'pattanj, bolha', mondtuk a nevít, és akkor az ment oda… Így játszottunk mindig…” Sajnos az akkori barátnői közül már egy sincs, mind meghalt…

Visszatérve a munkára elmondja, hogy járt a kertészetbe dolgozni, utána vállalt tehénfejést, majd ezek után főzött a gyerekekre, meg mosott, takarított… Nem sok szabad perce akadt. „Akkor kellett volna az az automata, nem most…” — veti közbe a mai mosógépekre utalva. Időközben megjön az egyik fia Ilona néni két dédunokájával. Leülnek ők is. Az idős néni szemei még jobban ragyognak. Amúgy mosolygós a hölgy, és noha elképesztő fájdalmakról mesél a lugas alatti árnyékban, megnevezhetetlen életigenlés sugárzik belőle. A kislányt Linettnek hívják, Ilona néni annak idején meg se tudta jegyezni a nevet; mint mesélte, a boltban kérdezték, hogy mi a neve a kicsinek, és hát mi tagadás, nem tudta megmondani, de már megszokta… Kilenc dédunokája van, nagy hirtelenjében fel se tudná sorolni mindegyik nevét — vallja.

A tehénfejés volt a fő keresetkiegészítése. Akkoriban a fúvószenekar minden temetésen fújt. Aki annak tagja volt, nem tudott fejni, amikor kellett menni zenélni, így Ilona néni elvállalta azt a munkát, cserébe pedig megkapta az aznapi normát.

„Gondolhatja, hogy milyen nehéz volt”

Az ura még legénykorában verekedésbe keveredett. „Hát ilyen gőgös volt… És akkor egy fiú nagyon megverte, egy vassal ütötte a fejit. Az édesapja szegény volt, így az nem vitte sehova. Régen nem volt úgy, mint most, és akkor, mikor elvitték katonának utána, és mikor hazajött, nagyon fájt neki a feje. Úgyhogy akkor elvittem Kolozsvárra, megoperálták… Három évig élt még. A 'szfáthoz' (a tanácshoz, a községi vezetőséghez — a szerző megj.) tették éjjeliőrnek. De csak nagyon beteg lett…” „Eddig volt akkor a ház” — veszi át a szót a nagyobbik fiú, akinek az ölében ott ül a kisunokája. „Eddig, az ajtóig tartott a ház. Amikor hazajött Kolozsvárról, akkor nekikezdtünk, hogy tudjuk továbbvinni (azaz kiszélesíteni) a házat. Csináltunk egy kutat. Hun én mentem le, hun ű, hogy abból merítsük a vizet. Neki nagyon átfázott a feje… Így egy délután, ilyenkor, Gózner, ott, a sarkon, az vitte be, még volt nekijek lovuk. Meghalt az már, Gózner Jóskának a testvére. Az vitte be az apámat. Azt mondta a mamának, hogy erigy haza, főzzél a gyerekiknek vacsorát. Mármint jobban lett az apám. Azonban ahogy hazajött, már útközben meghalt. Úgyhogy átfázott neki a feje, nem szabad lett volna lemenjen a kútba… Nem fogyasztott szeszes italt, de volt úgy, hogy azt hitték az emberek, részeg. Úgy dülöngött, a fejében romolhatott el valami akkor, amikor a vassal verték. Pont szedtem itt ki az iziket, volt egy tehenünk, e volt az ól, ahol van ez a három kis ablak. A harmadik szomszéd jött, hogy ne mondjam meg anyámnak, de meghalt az apám…” — mondja el-elcsukló hangon.

„Gondolhatja, hogy milyen nehéz volt” — veti fel Ilona néni arra a kérdésre, hogy tudta felnevelni a gyerekeit.

„De még a csárdást eljárja…”

„Most is el tudok végezni mindent. Igaz, most nemrégiben balesetet csináltam. Még nagyot! Hát szalmakrumplit akartam csinálni. Fánkot is akartam, de az már fel volt verve. A krumpli meg volt hámozva, feltettem az olajat, és én meg kimentem. Osztán elgondoskodtam, vagy mi, mert hogy most nincs még egy éve, hogy meghalt a fiam, én kaptam valami sokkot, úgy megijedtem — meg na, nagyon sajnáltam. Hát mikor bemegyek, egy lang az egész, ígett a konyha…” — eleveníti fel. Szólt a szomszédoknak, azok oltották el a tüzet. Szerencsére csak festeni kellett utána, a gázpalackhoz nem fértek hozzá a lángok. Hosszasan tereferélünk arról, hogy jó, hogy nagyobb baj nem lett. De csak nem nyugszik bele. „Tizenötmillióba került nekem, ilyen kárt csináltam…” — sóhajt. Hozzáteszi: a gőzelszívót is meg kellett venni (mármint az újat), a konnektorokat is ki kellett cserélni… Hiába mondja a fia is, köti az ebet a karóhoz, nem érti, hogy fordulhatott elő vele. „Most halt meg — még nincs egy éve — az egyik fiam, 65 évesen. Rágott valami bűrt. És az az izéjére, a légcsövére ment… Abba halt meg. Pedig semmi baja nem volt.” Ilona néni bevallása szerint azóta „megpattant” benne valami, már nem az igazi.

Ismét szóba kerül a baleset. A fánkot végül csak elkészítették — a fiánál. És a dédunokája is tanúsítja, hogy finom volt.

Amúgy zenészcsalád az övéké, és Ilona néni is nagy muzsikakedvelő. Mint a fia közbeveti: a kisebbik dédunoka keresztelőjén még járta a csárdást. Kicsit szégyenkezve, de elismeri, hogy így volt. Mint mondja, nagyon sok volt a rossz az életében, de azért jó is akadt. Azoknak kell örülni. A hosszú élet titka is ez lehet: örülni a jónak.

Megyeri Tamás Róbert