Gál Gyöngyi magyartanár, a LiterArt Magyartanárok Egyesülete elnöke, magyar nyelv és irodalom szakos tanfelügyelő elmondta, hogy határon innen és túl egyaránt létezik egy diskurzus az irodalomoktatásban azzal kapcsolatosan, hogy miként közelítsék meg a kortárs költészetet az irodalomoktatásban, hogyan tanítsák a nagy klasszikusokat, azok közül kiket, egyáltalán kik azok a szerzők, akik még napjainkban is lekötik és az olvasás felé irányítják a diákok figyelmét.

Az irodalomoktatás a magyartanárok felől megközelítve egy kicsit gúzsba kötve történik, mégpedig három ok miatt, mutatott rá Gál Gyöngyi. „Az egyik az, hogy figyelembe kell vennünk, hogy kit tanítunk, milyen szociális háttérrel érkezik, milyen érdeklődéssel rendelkezik a tanuló. A másik dolog a tanterv, ami behatárolja, hogy melyek azok az ajánlott, de végül is kötelező írók, költők, akiknek a műveit el kell olvasni, hiszen ez az alap, ugyanakkor a minimum, amivel a maturandusok elhagyják az iskolát, ezzel vezettetnek be a magyar kultúra értéktárába. A harmadik ok a követelményrendszer, ugyanis a magyar irodalom vizsgatantárgy. Mivel a tanár és az iskola sikerét abban mérik, hogy milyen eredmények születnek a vizsgákon (képességvizsga, érettségi), minden magyartanár megpróbál megfelelni annak, amit elvárnak tőle. Az elvárások pedig nagyon konkrétak (pl. ismerje fel a vershelyzetet, azt, hogy a lírai szöveg melyik stílusirányzat jegyeit hordozza, nevezze meg a versbeszélőt, a vers műfaját stb.). Ebben az évben a vizsgák előtt rengeteg gyakorlóteszt jelent meg. Ezeknek a kérdéstípusoknak megfelelően próbálták a tanárok (valamennyi vizsgatantárgy esetében) felkészíteni a diákokat, hiszen a megjelenésért járó egy ponttól kezdve minden tizedpontért bizonyítani kell a jó osztályzatért. Lehet, hogy ez a célirányosság indokolt a reál tantárgyak esetében, csakhogy az irodalom esetében fonák helyzetet eredményez. Rengeteg szubjektív értelmezési lehetőség adódhat, amit a javítókulcs nem tartalmaz, a javítótanárok pedig nem mernek attól eltérni, és ennek is nyomós oka van. Ezek azok a feltételek, amelyeket figyelembe kell venni, amikor irodalomoktatásról beszélünk. Persze mindezeket tovább lehetne és kellene árnyalni, ha alaposabban a dolgok mélyére nézünk” — magyarázta a szaktanfelügyelő.

Hogy állunk az irodalomolvasással?

Gál Gyöngyi elmondta: annak ellenére, hogy létezik olyan vélemény, hogy ma már a gyerekek nem olvasnak, mégis előfordul, hogy a tanárok azt tapasztalják, hogy a diákok szünetekben vagy órán a pad alatt még mindig olvasnak. Varga-Bressel Christiane magyartanárnő az V–VIII. osztályosok körében készített egy felmérést, Gál Gyöngyi a X. osztályosokat kérdezte meg arról, hogy mit olvasnak szívesen. A legtöbben Leiner Laura, Anna Todd és J. K. Rowling nevét említették. A magyar irodalomból sokan olvassák A Pál utcai fiúkat, kedvenc költőként sokan említették Petőfi Sándort, Kosztolányi Dezsőt, Ady Endrét, József Attilát, a kortárs költőket azonban nem ismerik.

Sajnos nem ismerjük a kortárs román költészetet sem, bár egymás mellett élünk, de ugyanez a helyzet a Kárpát-medencében élő más magyar kortárs költőkkel is — mutatott rá Gál Gyöngyi. A magyartanár szerint azt nem lehet állítani, hogy a költészet haldoklik, az viszont tény, hogy a verseket nem olvassák annyian, mint a történeteket. A költészetnek éppen ezért kell jelen lennie különböző fórumokon ahhoz, hogy eljusson az olvasókhoz. Itt nem azokra az internetes felületekre kell gondolni, amelyeken az influenszerek, youtuberek saját jól átgondolt felfogásból olyan értékeket (?!) közvetítenek, amelyek egy fiatal számára vonzónak tűnnek, de nem tartoznak abba az értékrendszerbe, ami az ő kultúrájukban gyökerezik. Ha (aggodalommal is) egy kicsit széttekintünk a globalizálódó világunkban, a kortárs irodalomban is megtapasztalhatjuk, hogy ha más nyelven is fogalmazódnak meg, léteznek azok az örök humánus értékek, amelyek összekötnek minket más népekkel.

Felhajtó erő lehet, amit kezdeményezett a Szamos folyóirat és a Szamos Diákirodalmi Kör. Példaértékű ez a kezdeményezés. Talán régebben az iskolai önképző körökön történt meg az, ami ebben a körben beindult, véli Gál Gyöngyi, hozzátéve, hogy a saját tanítványain keresztül tapasztalja, hogy motiválja őket az olvasásra az, hogy téma lett az irodalomról, könyvekről, kedvencekről beszélni, sőt, saját írásaikkal, szárnypróbálgatásaikkal kilépnek a közönség elé, éppen ezért szerinte nagyon jó lenne, ha még tágabb körben valósulna meg ez az elképzelés. Az, hogy kell-e vagy lehet-e kortárs irodalmat tanítani az iskolában, elsősorban a tanárokon múlik, véli Gál Gyöngyi. A már megújult, V–VIII. osztályosoknak készült tantervbe került be kortárs irodalom, olyan művek, melyeket a gyerekek választanak. Most következik a IX–XII. osztály tantervének a megújítása. Lehetne egy olyan megoldás, hogy klasszikus műveket összehasonlítani kortárs művekkel, a kortársból kiindulva közelíteni a múlthoz, magyarázza a szaktanfelügyelő, elismerve, hogy a magyartanárok egyetértenek abban, hogy mindenképpen meg kell ismertetni a fiatalokkal a nagy magyar klasszikus írókat és költőket. Sokat változott körülöttünk a világ, ez a dübörgés, ami körülvesz minket, benne van a kortárs költészetben, a slam poetryben, ami még közelebb hozza a napi realitásokat, de azt a vulgaritást, ami egyre jobban kezd beszivárogni az irodalomba, Gál Gyöngyi nem tarja elfogadhatónak.

Jánk Károly magyartanár, költő szerint az irodalomtanár dolga nagyon függ attól, hogy kit tanít, kik ülnek az iskolapadokban. Vannak olyan helyzetek, amikor a feladata kimerül abban, hogy megtanítsa a diákjait olvasni és írni, messze nem tud eljutni oda, hogy egy irodalmi műnek a hátterét is felszínre hozza. Jánk elmondta, hogy több helyen tanít, nem elit iskolákban. Az a tapasztalata, hogy vannak olyan művek, amelyek meg tudják érinteni a diákokat, s ha ezeket sikerül megtalálni, akkor a tanár nagyon jó órákat tud tartani úgy, hogy be tudja vonni a diákjait. Jánk Károlynak ilyen tapasztalata volt Nagypeleskén Kosztolányi Dezső Kulcs című novellája kapcsán, míg a sándorhomoki nyolcadik osztályosok esetében ugyanennek a novellának a tanítása kudarc volt. A versekkel kapcsolatban más a helyzet, olykor egészen remek órát tart saját magának, ilyenkor egészen meg van elégedve magával, fogalmazott Jánk, utalva arra, hogy a múfaj egyáltalán nem népszerű a diákok körében. Jánk a kortárs irodalommal kapcsolatosan megjegyezte, hogy jelenleg a tantervben elég sok dolog van, amit jónak is tart, mert valóban frissebb, élőbb, elevenebb nyelv és közeg, amiben ezek a művek mozognak, de egy több évtizedes probléma, hogy az egyetemen is csak az utolsó évben tanítanak kortárs irodalmat — itt most XX. századi irodalomra gondolunk —, s azt is nagyon dióhéjban. Ezen a téren kellene változásokat kieszközölni, véli. Jánk úgy látja, hogy V–VIII. osztályban a heti négy irodalomórát lehetne úgy alakítani, hogy három óra igazodjon a tantervhez, egy órára pedig a diákok bevinnének valami kedvencet, amiről beszélnének úgy, hogy arra nem kapnának jegyet.

Szejke Ottilia tanítónő, főtanfelügyelő-helyettes azt tartja, hogy a cél szentesíti az eszközt, ezért úgy látja, hogy ha a tanárok azt tapasztalják, hogy eredménytelen a tanterv betartása, akkor alkalmazni kell a Jánk Károly által javasolt módszert. Hozzátette, hogy nemrég olvasott egy cikket, amiből az derült ki, hogy nem is a tantervvel van a probléma. A romániai tanterv sokkal többet foglalkozik azzal, amit a felmérések igényelnek, ennek ellenére rosszak az eredmények, éppen ezért nyitni és lazítani kell. Nem biztos, hogy az irodalmat tanítani kell, hanem inkább érezni. Ha a tanár és a diák egymásra hangolódik, a gyerekek ráéreznek egy-egy mű üzenetére, akkor már jó az irány, mutatott rá.

Pataki Enikő magyartanár, a Kölcsey Ferenc Főgimnázium igazgatója elismerte, hogy az iskolai oktatást sok minden behatárolja, elsősorban a vizsga réme. Szerinte a vizsgáztatás kötelezettségétől az irodalomtanítás öröme tűnt el, azt érzi néha, hogy olyan rutinná válik az irodalomtanítás, amilyenné soha nem lenne szabad válnia. Pataki egyetért azzal, hogy élményt kellene adni a diákoknak, csak nagyon nehéz megtalálni azt az utat, hogy az élményadással a diák megtanulja az érettségire szükséges anyagot is, épp ebben a kettősségben vergődik az irodalomtanítás. Pataki Enikő elismerte, hogy ma az irodalomoktatásban azt látja problémának, hogy van ugyan egy tantervi koncepció, de az a tankönyvírásban nem fedezhető fel egyértelműen, hiszen a megújuló V–VIII. osztályos tananyaghoz többféle, és nem egységes koncepciót követő tankönyvek vannak, nem egy tankönyvcsaládban gondolkoznak a szerzők, megszakad a gondolkodásnak a folyamatossága, mert minden évfolyamnak más-más elképzelés alapján készült tankönyve van.

Máthé Róbert pszichológus, pszichoterapeuta, református lelkipásztor elmondta, hogy felnőttként szerzett két új tapasztalatot irodalomelsajátítás terén. Szenzációs magyartanára volt, Kozák Anikó, aki hamar kiszúrta, hogy egy nehezen kezelhető diák, így minden magyarórát az első padban töltött. Ahogy elkezdte a feleltetést, mindig intézett Máthé Róbert felé három kérdést, amire ha tudott válaszolni, jó, hármast kapott. Gondoskodott arról, hogy tanítványa készüljön minden órára. Az akkori tanterv szerint sikerült jó alapismereteket elsajátítania. Később a pszichoterápiás képzés során is tapasztalta, hogy a relaxációs és szimbólumterápia is kötődik az irodalomhoz. A szimbólumok, melyekkel dolgoznak, a jungi archetípusokra, de az irodalom világának a kontextusára is épülnek. Máthé elmondta, hogy tanárként mindenképpen arra törekedne, hogy a diák azonosulni tudjon a tanult mű egy szereplőjével, egy gondolattal, hiszen az irodalomnak az élmény jellege a fontos, az, hogy a gyerek valamilyen élménnyel menjen el az irodalomóráról.

Muzsnay Árpád pályája kezdetén tíz évig egy falusi iskolában tanított magyar nyelvet és irodalmat. Hol tart ma az irodalomoktatás? — tette fel a kérdést. Régebben bizonyos iskolákban az első feladat az volt, hogy tanítsák meg a diákokat, hogy értelmesen tudjanak olvasni, értsék azt, amit olvasnak. Muzsnay elmondta, hogy Jancsó Elemér volt a példaképe a tanításban, és azt vallja ma is, hogy egy irodalomórán bárkiről legyen szó, bármiről lehet beszélni. Az akkori, meglehetősen kötött, ideológiailag behatárolt lehetőségek mellett is lehetett mindenről beszélni, és lehetett szólni arról, hogy az irodalom mindig a való életben kell hogy legyen. A tanároknak pedig mindig kell valami pluszt adniuk magukból a diákoknak, a jó irodalom pedig a mindennapi életről szól, hangsúlyozta.

Besenyődi Judit, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarának hallgatója szerint van jövője a kortárs költészetnek, az egyetemen már benne van a tananyagban. Elmondta, hogy ők már első évben elemeztek Kovács András Ferenc-verseket, beszéltek a legfiatalabb költők verseiről is. Az egyetemista szerint viszont nem kellene felborítani a kronológiai sorrendet az irodalomoktatásban, mert tapasztalata szerint az nagyon össze tudja keverni a diákokat. Nagyon sokan nem emlékeznek arra, hogy melyik költő vagy író mettől meddig élt, de arra igen, hogy ki előtt vagy ki után tanulták. Volt rá példa, hogy valaki azt hitte, hogy Pázmány Péter Balassi Bálint előtt volt. Be lehet és be is kell vinni a kortárs műveket az iskolába, de fontos, hogy élménnyel olvassunk, értve olvassunk, vallja Judit, hozzátéve, hogy meg kell nézni azt is, hogy a mai fiatalságot mi érdekli, de azért nem kell bevinni a ma gyakran olvasott ponyvaregényeket az iskolába. Elmondta, hogy Leiner Laura regényei a diákokról szólnak, de őt nem a diákok tragédiái érdeklik, hanem fel akar nőni az irodalom által, meg akarja érteni saját magát, azzal viszont nem sokat gazdagodik, ha elolvassa, hogy valaki valakivel szakított. Nem baj, ha ezeket a regényeket a fiatalok szeretik olvasni, mert ezáltal megszeretik az olvasást, csak nem biztos, hogy ezt tanítani kell, hangsúlyozta. Szerinte ugyanis a diákot elsőként a tanár karizmája fogja meg, az, hogyha a pedagógus egy jelenség, s attól fogva bármit el tud adni. Ha a tanár élvezettel adja tovább, amit a diák számára tovább akar adni, akkor azt a diák élvezettel fogja olvasni, és ha ebbe az irányba indulunk el, akkor van jövője az irodalomoktatásnak — összegzett.

SZFÚ

Fotó: SZFÚ