Telek Andrást a Ferencváros egyik legjobb labdarúgójaként ismertük meg. A 24-szeres válogatottal Fehérgyarmaton, a Szatmári Ifjúsági Református Találkozón beszélgettünk. A hátvéd a Bajnokok Ligájában is szerepelt a Fradival. Ezúttal a hitéről beszélt.

— Rengeteg bajnoki címed van Magyarországon és külföldön is, emellett többszörös válogatott labdarúgó voltál. Hogyan élted meg a sikereidet?

— A sikert mindig könnyen éli meg az ember, akkor nem is gondolja, hogy az nem tart örökké. Nagyon boldogok voltunk, hogy úton-útfélen mindenki gratulált nekünk. A válogatottal nem jutottunk ki ugyan világbajnokságra, de azokkal az eredményekkel a maiak is büszkék lehetnének. Jó volt az, hogy a világ legjobbjai ellen tudtunk játszani tétmérkőzést.

— Mi az oka annak, hogy egy református rendezvényen találkozunk?

— Ez egy jó kérdés. Megkerestek azzal a kéréssel, hogy a hitemről és az Istennel való kapcsolatomról beszéljek a gyülekezetnek. Én magam római katolikus vagyok, kicsit más a neveltetésem, de Istent ugyanúgy tudjuk szeretni.

— És milyen az Istennel való kapcsolatod?

— Szigorú katolikus neveltetésben részesedtem. Voltam elsőáldozó, voltam ministráns, bérmálkozó — és azok meghatározó évek voltak. Aztán az élet engem is egy kicsit megcibált, ha lehet így mondani, de mind e mai napig azért igyekszem sokszor hálát adni az Istennek, hogy így alakult az életem, és hogy ennyi tehetséget adott nekem.

— Egyetértek a meghívóddal, hogy egy olyan embert, sztárt állít az egybegyűlők elé, aki példakép, így talán még hitelesebb, meggyőzőbb tud lenni, és hitben erősíthet. A sikereidben mennyire volt jelen Isten?

— Biztos vagyok benne, hogy ott volt, hiszen — még egyszer mondom — a tehetséget tőle kaptam. Azt, hogy én valahova eljutottam, mindenképpen neki köszönhetem. A siker akkor jön, ha már több kisebb kudarcon túl van az ember. Tehát ne gondoljuk azt, hogy ha valaki elkezd focizni, akkor annak olyan istenadta adottsága van, mint Messinek, aki talán még a fülén is megállítja a labdát. Sokszor küszködtünk mi is, bukdácsolva jutottunk el arra a szintre, hogy elsőosztályú labdarúgók lehettünk. Mindig jó volt, hogy az embernek volt egy kapaszkodó, hogy átsegítse a nehézségeken, és ez az, amit a legjobban köszönhetek a neveltetésemnek, hogy volt egy támaszom az életben.

— Van-e valamilyen istenélményed, amit esetleg az előadásodban is elmondtál?

— Ha arra gondolsz, hogy az égő csipkebokrot vagy valami földöntúli dolgot láttam-e, arra a válaszom, hogy nem. De rengeteg olyan emberrel találkoztam, akit az Úr sodort oda az életembe. Például, amikor kiutaztam Kínába, senkit nem ismertem. Volt ott egy magyar újságíró, aki megkeresett, elém jött, benne is Isten gondviselését találtam meg. Az élet tele van olyan kisebb-nagyobb ajándékkal, mint az idejövetelem is. Egy defektes kerékkel sikerült ideérkeznem, itt került sor a kerékcserére és nem az autópályán, ahol veszélyes lett volna ez a művelet. Én ezeket az élményeket annak tudom be, hogy valaki vigyáz rám, valaki szeret, valaki segít. Ezek is istenélmények számomra.

— Visszatérve egy kicsit a Fradihoz: milyen volt közösségi szempontból az a sikeres csapat?

— Úgy érzem, hogy abban a csapatban inkább a sportélmény volt a közös. Minden poszton egy olyan társaság jött össze, ami akkor nagyon erős volt. Akkor például egy Moszkvát ki tudtunk verni az UEFA Kupából, amely a következő évben a négy közé eljutott. Jó szellemű társaság volt, nagyon akartuk közösen a sikert. Jó volt örömet szerezni. Nézem az olimpiát, és ha valaki érmet szerez, az nekem is öröm, és másnap sokkal könnyebben megy a munka, egyfajta pozitív energiát ad.

— Simon Tibor csapattársad elvesztése milyen nyomot hagyott benned?

— Én mellette játszottam, középső védőként, rá voltunk szorulva, hogy egymást kisegítsük. A labdarúgásban az is fontos, hogy társunk mozgását is kontrolláljuk. Tehát a kötődés szoros volt. Egyfajta értelmetlen halált nehezen dolgoz fel az ember. Nehezen feldolgozható haláleset, mondhatni kivégzés volt, amit nem értettünk, hogy miért történt.

— Hogy érzed, a gyászban segített Isten?

— Persze, minden rokon vagy barát elvesztése esetében sokkal jobb, hogy tudjuk, fogunk találkozni, és ez a tudat mindig átsegít, és akkor mondja az ember, hogy de jó, hogy van Isten, és hihetünk benne.

— Végezetül, van-e olyan bibliai történeted, igéd, gondolatod, ami vezet téged?

— Talán a szeretetre vagyok a legfogékonyabb: Szeresd az Urat, a te Istenedet, szeressétek felebarátaitokat, mint önmagatokat. Isten küldte el Jézust közénk, odaadta értünk, hogy rajtunk segítsen. A másik gondolat pedig az, hogy ha lehet, ne ítéljünk, tanuljuk meg elfogadni a másikat, annak gyengéivel együtt. Ezek a gondolatok segítenek az életben.

Névjegy

Telek András 1970. december 10-én született Budapesten. A Ferencváros labdarúgócsapatánál kezdte ifiként, 10 éves korában. Ott lett profi labdarúgó, háromszoros magyar bajnok, négyszeres magyar kupagyőztes, majd eligazolt Kassára. A szlovákokkal kétszer nyert bajnokságot és szuperkupát. Az élet visszahozta az FTC-hez, közben 24-szer válogatott játékos lett. Egy évet játszott Kínában, majd az utolsó évet Zalaegerszegen töltötte, ahol tagja volt a bajnokcsapatnak. Házas, négy gyermek édesapja. Jelenleg a sporttól távol, biztosításokkal foglalkozik, biztosítási alkuszként. „Nem mondanám, hogy olyan távol vagyok a sporttól, mert az egyik legnagyobb keretszerződésem a labdarúgókkal van, mivel sportbiztosításokat is értékesítek” — mondta Telek András.

 Szöveg és képek: Rácz Ervin