Birinyi József, a Magyar Hungarikum Szövetség elnöke, a Magyar Kórusok, Zenekarok és Népzenei Együttesek Szövetségének (KÓTA) társelnöke a XXII. Hajnal akar lenni népdaléneklési versenyen a hagyományőrzésről és a népi kultúra jelentőségéről beszélt lapunknak.

— Az utóbbi két évtizedben sokat beszélünk a hagyományőrzésről, a népi kultúra megőrzésének fontosságáról, vannak-e látható eredményei ennek a törekvésnek, és van-e igény a népművészet iránt a modern világban?

— A nem rögzített kultúra, a folklór szempontjából különösen fontos, hogy olyan élményt adjunk, hogy aki azt látja, hallja, rögtön kíváncsivá váljon, késztetést érezzen arra, hogy ő is szeretné gyakorolni. Minthogy az eredeti közegben, amit most hagyományos paraszti vagy pásztorközösségeknek mondunk, ott a kultúrában is zömmel önellátóak voltak az ezekben a közösségekben élők, ami annyit jelentett, hogy saját maguk állították elő mindazt, ami akár a szokáshoz, a varázsláshoz, a ritmushoz, az örömhöz, a bánathoz, a bálhoz, az esküvőhöz, az ünnephez, a gyászhoz, bármilyen élethelyzethez kellett, vagy épp a legfontosabbhoz, a párválasztáshoz, a szerelemhez. A zene és a tánc a szerelem eszköze, akár tudomást veszünk róla, akár nem. A gyerekek kicsi korukban előtte vannak a nagy eseménysornak, az aranykorban lévők benne vannak, csinálják, vagy szeretnék csinálni, ha nem sikerül, abból mindenféle konfliktusok adódnak, akik pedig már túl vannak rajta, azok joggal emlékeznek vissza a saját aranykorukra, hogyha megélték azokat az élményeket, ameddig csak a tudatuknál vannak, addig ezekre tökéletesen emlékeznek.

— Tény az, hogy a hagyományos közösségek már nem léteznek abban a formában, ahogyan évszázadokon át működtek, a szokások is lényegesen megváltoztak. Mit jelent ebben a közegben a hagyományőrzés?

— A hagyományos közösségek felbomlása teljesen normális dolog, legalábbis olyan tekintetben, hogy a mobilitás olyan szintűvé vált, hogy felszámolódtak a zárt közösségek. Sokan elmennek dolgozni, ingáznak, elköltöznek, és ez maga után vonja a hagyományos közösségektől való eltávolodást, ahol az értékrend már nem olyan egységes, és már nem egy íratlan törvény határozza meg ezt, hanem a társadalmi etikai rend. A hagyományos viselet, a hagyományos szokásrend fokozatosan átalakult. Ha ma egy lakodalmat megnézünk vidéken, azt tapasztaljuk, hogy az általában konfliktusokkal telített. Nem azért, mert isznak az emberek, nem azért, mert ki kinek a babáját kérte fel táncra, nem ez az elsődleges, hanem az, hogy különböző szokásrendek találkoznak. A hagyományos közösségben volt egy nagyon komoly íratlan szabályrend, ami megmondta, hogyan kell a fiataloknak egymást eljegyezniük, mikor kell házasságot kötni, milyen feltételek kellenek hozzá az egyéni és családi vallásos szokásoktól függően. Magának a lakodalomnak: a kikérésnek, a menyasszony-búcsúztatásnak stb. megvolt a maga rendje. Viszont aki már kikerült abból a közösségből, máshol él és visszajön, egészen más elvárás szerint akarja jól érezni magát ezen az eseményen, ezen az ünnepen. De ez igaz a generációk között is, hogy a dédnagypapa, dédnagymama még a hagyományos, saját aranykorabeli szokást, rendet veszi alapul, míg a legkisebb gyermekek már az intézményesített rend vagy a saját generációs rend szerint próbálkoznak. Amikor ezek egyszerre találkoznak, konfliktus alakul ki. Elég ha csak azt nézzük, hogy milyen zene legyen abban a lakodalomban, ahol három-négy generáció együtt van, és együtt kellene mulasson.

— Ezek alapján el kell fogadni, hogy a népi szokások és a népi kultúra lassacskán háttérbe szorul?

— Szó sincs róla. A zárt közösségek felbomlásától kezdődően az emberek kezdik felfedezni, hogy mit veszítenek el. Az ember csak akkor veszi észre, hogy mit veszít el, amikor már kellő távolságra kerül a saját értékeitől. Elmegy Nyilas Misiként kollégiumba vagy távol a nagyvilágba, és csak későn fedezi fel, hogy milyen érték az, amit otthagyott. Herder az 1700-as évek második felében fogalmazta meg azt a programot, hogy fedezzük fel a nép dalait. Rousseau a felvilágosodás korában mondta, hogy: Vissza a természethez! Ha elidegenedünk egymástól, nincs meg az az intim szféra, ami szükséges ahhoz, hogy emberként megmaradjunk. Az eltávolodó értelmiségi elsődlegesen kezd el visszavágyni a „természetbe”. Amikor a közösség felbomlik, akkor jön az intézményes hagyományápolás: iskolában, szakkörben, zeneiskolában, egyesületi civil alakulatban, nyári táborokban, tanfolyamokon stb. Az intézményes hagyományápolásban nagyon nagy a felelőssége a médiának, ami mintát mutat, sokszor jó, sokszor rossz példát, de a kapuőrök felelőssége az, hogy mi az, amit odaengedhetnek és mi az, amit nem.

— A versenysorozaton mindig azok a népdalénekesek adták az igazi élményt, akik olyan közegből érkeztek, ahol még él a népdal.

— Sok esetben ez így van, de jó néhány olyan énekes is volt, és van, aki nem beleszületett, hanem tanulta. Ma már szakmásított a népzeneoktatás. Óvodától kezdve létezik olyan zenei oktatás, hogy aki tanulni akar és van tehetsége, az a csúcsok csúcsát is elérheti. Az ének és a tánc abból a szempontból is fontos a fiatalok életében, mert megtanítja őket mosolyogni, ami nagyon fontos az ember életében. Nem csak hahotázni kell, hanem fontos a jókedv, szükség van a belülről jövő mosolyra. Parancsra nem lehet szeretni. A tökéletes az, hogy ha az ember mond valamit, azt az arca is sugározza. Akiben benne van a szeretet, az kisugárzik belőle. A szeretetre való hajlam benne van a génekben, de a szeretetérzés kifejlődésében nagy szerepet játszik a szülői példa. Ezért beszéltem a felelősségről. Így van ez a népzene iránti szeretettel is. Én nem azért tanultam meg annyi hangszeren játszani, mert addig nem kaptam vacsorát, amíg nem tudtam a leckét, hanem azért, mert apám zenélt, és én megkaptam az élményt. Belenőttem a zenébe. Sajnos, ma már sok helyen hiányzik a szülői példa. Ez nem azt jelenti, hogy gyengék a szülők, hanem egészen más irányba helyezik a hangsúlyt. A cselekvést hagyják kiszorulni az életükből. Szinte mindent virtuálisan kapnak meg, és erre befogadók.

— Miért fontos a modern ember számára a népi kultúra, a hagyományőrzés?

— A hagyományos közösségek megszűnésével az ismeretek átadása is megszakadt. Ma már az a nézet uralkodik, hogy nem kell a gyereknek mesét mondani, mert ott van a televízióban a sok mese, viszont ezek nagy része káros hatással van a gyerekre. Vannak jó tévéműsorok is, de a szülőnek meg kell tanítania a gyerekét válogatni. A szülő azzal mutat jó példát, hogy ő maga sem néz olyan műsorokat, ami nem való a gyereknek, így a gyerek megszokja, megtanulja, hogy mi a jó és mi a rossz. A szülő értékrendje határozza meg a gyerek értékrendjét. A baj az, hogy a passzivitás sokkal nagyobb arányú lett, mint az aktivitás. Ma sok helyen a Nyugat a példa, ahol nincs értékrend. A befogadónál nagyon kevés az, amit én vagy mi csinálunk meg, legtöbbet megvesszük. Sajnos, nagyon sokan az életformát is átveszik. Ma már nem az a cél, hogy visszamenjünk a múlt századokba és az ott működött szokások szerint éljünk, hanem az, hogy a mai kor igényeinek megfelelően alkalmazzunk bizonyos életelveket. A modern világban is lehet normális életmódot folytatni. Az, aki erről lemond, később szeretné ugyan pótolni, de már nem lehet.

Elek György