Fleisz Kinga pszichológus-terapeutát arról kérdeztük, honnan ered az álarc, a maszk és mi a szerepe annak valós életünkben, miért bújunk gyakran álarcok mögé, és milyen következményekkel jár az, ha levesszük magunkról az álarcot, megmutatjuk a valós énünket.

— Farsang lévén jutott eszembe, hogy ebben az időszakban régebben nagy szerepet játszottak az álarcok. Ezeknek az álarcoknak megvolt a maguk játékos szerepük. Most viszont azt szeretném kérdezni, milyen szerepük van az életünkben azoknak az álarcoknak, amelyekkel a valós énünket akarjuk eltakarni?

— Az álarcnak, attól függően, hogy definiáljuk, több jelentése van. Ami először eszünkbe jut róla, az a klasszikus értelemben vett farsangi álarc és maszk. Ezeket felöltve jelennek meg sokan a farsangi bulikon más emberként. Ezt veszi alapul a szakirodalom is, de megjelenik az irodalomban és a képzőművészetben is. Van nekünk egy valamilyen valóságunk, de mi mást akarunk láttatni, ezért felteszünk egy álarcot. Van, amikor szebbet akarunk mutatni, de olyan is van, hogy kevésbé. Tulajdonképpen az álarc elrejt minket és meg tudunk úgy nyilvánulni, ahogy szeretnénk, míg ha levesszük az álarcot, nem tudunk. Ennek egy játékos formája az álarcos bál, de van egy nagyon mély formája, amelyik elmehet akár a patológiáig is, a kettő között elég sok lépcső van.

— Induljunk a legelejétől és menjünk végig ezeken a lépcsőfokokon!

— Az álarcos bál egy megtévesztés. A megtévesztés először csak jókedv, jópofaság, játék szempontjából indul, viszont belehelyezzük magunkat a mások bőrébe. Gyerekkorban nagyon természetesek ezek a játékok, úgy is szokták nevezni: „olyan mintha…” Én vagyok a tanító néni, apuka, anyuka, a királykisasszony, a királyfi…, akinek a szerepébe belebújok, habár nem az vagyok. Gyerekkorban ez egy szereptanulás, egy természetesen normális dolog, az a jó, ha van ilyen, ezáltal tanulja meg a gyerek, milyen lesz az, amikor felnőttként azt a szerepet magára veszi. Ennek nincs köze a megtévesztéshez, ez egy személyiségfejlődési előjáték.

— Mikor bújunk álarc mögé felnőttként a való életben?

— Amikor egy antiszociális — például hazugság, lopás, csalás stb. — tulajdonsággal rendelkezünk, álarc mögé bújunk, egy pro szociális, azaz a társadalmi értékrendnek megfelelő álarc mögé, amivel megtévesztjük a társainkat a munkahelyen és a magánéletben. Lényegében nem az vagyok, aki vagyok, nincsenek antiszociális tulajdonságaim, hanem az ellenkezője. Ez már egy álarc, amit azért teszünk fel, mert valamilyen érdekünk fűződik hozzá. Álarcot addig visel az ember, amíg az érdekei megkívánják. Itt is különbséget kell tenni, mert amikor elmegyek egy állásinterjúra, akkor is felveszek egy álarcot, amellyel azt akarom sugallni, hogy én vagyok a legjobb munkás, a legjobb interjúalany, aki majd lojális lesz, nagyon hozzáértő, nagyon szakértő és így tovább. Ezek az álarcok támogatnak minket és a másik fél javát is szolgálják. Ha megismerkedünk egy másik nemű személlyel, aki nagyon tetszik nekünk, ritka az a személy, aki a rossz tulajdonságairól beszél, hanem egy pozitív, kellemes színben igyekszik feltüntetni magát. Ezek bizonyos szempontból álarcok, viszont szükségesek a boldogulásunkhoz. Nem a megtévesztés a célja, hanem a saját meglévő tulajdonságaink szebbik részének a megmutatása. Ezek létező tulajdonságok, csak ki vannak ragadva az egészből. Az álarc akkor kezd el disszonánssá válni, amikor nekem nincs meg az a tulajdonságom, amit álarcszerűen mutogatok. Az utolsó kategória, amikor az álarccal összeolvadunk. Ez olyan, mint a „vasálarcos”, amikor annyi ideig viselünk egy álarcot, hogy az ránk ragad. Hosszú párkapcsolatokban szokott ilyen lenni. Családon belül is sokan viselnek álarcot, hogy már-már rájuk ragad és nem ismerik fel mi történik, miért nem érzik jól magukat, mígnem egyszer kitör az ember belőle. Ekkor az ember eltöpreng: eddig minden jó volt, most mi a baj? Tulajdonképpen eddig sem volt jó semmi, csak álarcot viselt. Megérte azt mutatni, hogy elfogadja azokat a dolgokat, amik történnek, de amikor betelik a pohár, az ember leveszi az álarcot, megmutatja a valós énét.

— Mi történik akkor, ha valaki jól viseli az álarcot az állásinterjún, később viszont kiderül, hogy a valóságban nem az, aminek mutatta magát? Vagy a párkapcsolatban?

— Van egy humoros, félig-meddig igaz mondás, mely szerint a házasságban a férfi azt szeretné, hogy a nő az maradjon, aki, a nő viszont azt szeretné, ha a férfi megváltozna. Egy kapcsolatban — legyen az munkakapcsolat vagy magánéleti — mindig az a lényeg, hogy melyik fél vagyok. Ha én vagyok az álarcot hordó fél, akkor azt érdemes tudni, hogy minden álarcnak ára van. Én szimbolikusan is kell maszkírozzam magam, kell hogy rejtegessem magam, ez pedig energiába kerül. Egy ideig megéri ez a rejtegetés, egy idő után ez az energiabefektetés, amit a rejtegetésre kell fordítanom, nem éri meg, és felszámolom. Akkor, amikor felszámolom, mindig kockáztatok, mert a másik személy az én álarcomhoz viszonyult eddig. Én nem várhatom el, hogy ő ahhoz a másik, álarc nélküli lényhez viszonyuljon. Természetesen felvetődik a kérdés: ő kit szeret, az álarcomat vagy engem. Azt is hozzá kell tenni, hogy ahol létezik az álarc, ott nem a legmélyebb kapcsolat működik. Ha valakire nagyon figyelünk — állásinterjún vagy párkapcsolatban —, kevésbé tudnak minket hosszú távon álarcosan átverni. Ehhez kell a figyelem. A figyelem pedig általában annak a következménye, hogy a másik személy érdekel. Ha egy cégnél nagyon érdekli az interjúztatót, hogy kit vesz fel, megvannak a technikák arra — arról szól az interjúztatás tudománya —, hogyan kell levenni a másikról az álarcot úgy, hogy az akár észre se vegye. Párkapcsolatban általában nem rendelkezünk ilyen álarclevevő technikákkal. Nagyon sokszor előfordul, hogy valaki egy ideig rejtegeti magát és amikor rájövünk, hogy egy rejtés történt, akkor nagy szokott lenni a felháborodás és megrengeti a kapcsolatot, akár meg is szakadhat emiatt. Tény az, hogy egy olyan pontba viszi, hogy a pár, ha meg tudja oldani azt a helyzetet, akkor a kapcsolatuknak egy magasabb szintjére emelkednek, túl lesznek egy borzasztó nagy konfliktus megoldásán, vagy a másik véglet, hogy megszakad a kapcsolat. A két véglet között sokféle átmenet van. Úgy is lehet, hogy egy kapcsolat meg van szakadva, mégis együtt élnek. Amit kell tudni, hogy amikor valaki egy állásinterjún vagy egy párkapcsolatban leveszi az álarcot, vagy azt levétetik róla, akkor mindig az álarcosra haragszunk, pedig az éppen olyan felelőssége a másiknak is. Ezt nagyon nehéz bevallani, főleg, ha rólunk van szó. Kívülről ezt látjuk másoknál, de nálunk mindig az álarcos a hibás. Kell tudni, ha én kapcsolatban vagyok egy olyannal, aki nekem folyamatosan hazudik, akkor az rólam is szól, olyan szempontból, hogy nekem valószínűleg nagy elvárásaim vannak bizonyos szempontból, mivel a másik fél meg akar felelni az én elvárásaimnak, rejtegeti a valóságot. Ha én nyitott lennék, akkor neki nem kellene rejtegetni. Mind a két fél felelőssége, hogy az egyik vagy mind a kettő álarcot visel.

— Egy kapcsolatban, ha megjelenik a harmadik, szükség van álarcra?

— Vannak olyan kapcsolatok, amikor az egyik félnek van egy másik kapcsolata is. Belép a kapcsolatba egy harmadik. Ezt egy ideig általában rejtegetik, ilyenkor az álarc az, hogy hűséges vagyok. A fő kapcsolat — amelyiket megcsalom —, az nem figyel engem eléggé. Ha figyelne, azonnal észrevenné. Még az is lehet, hogy észreveszi, de nem akar szembesülni a ténnyel. A megcsalt fél is segít a rejtegetésben, mert ha megtudja, fel kell lépjen, reagálnia kell rá valahogy, változtatni kell valamin. Vagy beszél róla, ami nagyon kínos, vagy el kell döntse, hogy folytatják-e vagy sem. Mindenesetre egy radikális lépést követel, amire az illető nincs felkészülve.

— Egyre több olyan házasság van, ahol nincs szerelem, de a felek együtt akarnak maradni. Hogyan működik az ilyen kapcsolat?

— A szerelem passzió érzése, a tűz, a szeretésnek az ilyen fokú polarizációs hatása két év után elmúlik abban az esetben, ha a felek hagyják, hogy elmúljon, nem „raknak a tűzre”, nem szeretnek cselekvően, csak passzívan. Aki tud szeretni két évig, az tud ötven-hatvan évig is, ha… (és ezt érdemes megtanulnunk). Akik hagyják elmúlni, azoknál szóba jöhet az, hogy egymás mellett élnek, ez már olyan, mint egy „együttélési szerződés”. Sokan élnek együtt azért, mert az mind a két fél számára jó, egymás segítői maradnak. Kiegészítő tevékenységek sorozata köti őket össze, mindenki tesz valamit, hogy ez a „csalási rendszer” fennmaradjon. Mindegyik fél valamilyen módon hozzájárul ehhez: ad valamit és kap valamit cserében: ez lehet a magány megosztása/ a társaság, kölcsönös szolgáltatások (én főzök, te fizeted a számlát) stb. Ha szétválnak, akkor a társadalomban ezt is fel kell vállalniuk. Ez sokszor hátrányos helyzetet teremt, váláskor nagyon sok kialakult szokástól kell megválni és ezek nagyon nehezek.

— Szakemberek állítják, hogy változóban vannak az emberi célok. Eddig mindenki az anyagiakra hajtott, most a boldogságkeresés kerül előtérbe.

— A világnak a felépítése ciklikus. Ismétlődik a tavasz, nyár, ősz és tél vagy a hét napjai és a hónapok, az éjszakák és a nappalok. Minden ismétlődik valamilyen formában. Nyilván az ismétlődés valamilyen formája ugyanannak, ami azelőtt történt, mégis egy másik módon. Hogy jön ez a pénzhez és a boldogsághoz? Akkor, amikor elérjük valaminek a maximumát, akkor az elkezd hanyatlani. Olyan ez, mint a szinuszgörbe. Az anyagi világban bizonyos szempontból elértünk egy maximumot. Olyan pénzekről is beszélünk, ami csak virtuálisan létezik. Nem mindenki egyformán gazdag, de nem lesz mindenki egyformán boldog sem. Amikor az anyagi világ elérte a maximumát, elindul annak a hanyatlása és elindul egy másik folyamat. Abban az esetben, amikor az anyagi javak halmozása kellemes dolgokkal társul, nem biztos, hogy elkezdjük keresni a boldogságot. Ha ez nem hozta meg az örömöt és a boldogságot, akkor elindulunk egy másik úton. Mi még nem vagyunk olyan rossz helyzetben, ahol élünk, itt még odafigyelünk egymásra, a kapcsolatainkra, de Nyugaton ez nem így van. Bizonyos szempontból most egy értékváltás zajlik, el fog dőlni, hogy hova tovább.

— Amennyiben az anyagiak helyett a szellemi kerül előtérbe, komoly problémát jelenthet az, hogy közben nagyon sok emberből kihaltak az érzések, elhidegültek, eért számukra hiába jön a királyfi a fehér lovon vagy hiába ébred fel Csipkerózsika, nem tudnak majd mit kezdeni vele.

— Jó meglátás. Ezt úgy kell elképzelni, mint amikor gipszbe teszik a lábunkat. Előtte tudtunk járni, hat hét után, amikor leveszik a gipszet, el van sorvadva. Így van ez a lelkünkkel is. Ha hosszabb ideig nem szeretünk, egy idő után újra meg kell tanulni. Meg lehet tanulni újra szeretni, bár nem egyszerű. Baj van az emberek lelki világával, ennek oka, hogy értékválság van, és az egyik megnyilvánulási formája az érzelmi intelligenciánk alacsony szintje. Az érzelmi intelligencia négy dologból áll: felismerni a saját érzéseimet (ezt nem tudja mindenki, érzi, hogy valami rossz, de nem tudja mi az, nem tudja megfogalmazni, mi történik vele, mit él meg, mit érez), azokat kezelni (ez már nehezebb, megjelennek az indulatok, a másikat tartjuk hibásnak; így nincs is esélyünk változtatni rajta; szükség van önkontrollra, ha dühös vagyok nem verekszem, ordítozom, és főleg nem egy másik személyre, mint aki azt „okozta”; szintén ide tartozik, hogy ha szomorú vagyok, tudom mit kell tennem, hogy felviduljak stb.), felismerni a mások érzéseit és kezelni a mások érzéseit (motiválok másokat, dühüket csillapítom). Az érzelmi intelligencia, mint tartalmi tényező mindig létezett, a köztudatba nemrég került be a fogalom. Már beszélünk róla, de még mindig nem gyakoroljuk. Azért kezdtünk el beszélni róla, mert érezhető a hiánya. Nem is azzal a résszel van a nagy baj, hogy felismerjük az érzéseket, hanem a kezeléssel. Egy olyan társadalomban élünk, ahol az individumcentrikusság létezik, ami azt jelenti, hogy elég sokan nevelik úgy a gyermekeiket — nyilván ez is egy opozíciója az addigi visszafolytásoknak, hogy ne fogja vissza magát, „ordítson”, érje el, amit akar, mindezt kontroll nélkül. Meg kellene tanulnunk társadalmi szinten a mások javát is szolgáló érdekérvényesítést.

— Mi az oka annak, hogy az emberekből kezdenek kihalni az érzések?

— Azért, mert probléma van vele. A világban, amelyikben élünk, nincs idő ilyesmire. Nincs idő a fájdalomra, bevesszük a gyógyszert. Nem hagyunk időt a természetes dolgokra. Ezt úgy kell elképzelni, hogy egy magzat fizikai érése kilenc hónap. Ezt az érési időszakot le lehet rövidíteni hat hónapra is, megszülethet a gyermek hat hónapra is, de jön az inkubátor. Mi sok szempontból így rövidítünk helyzeteket, folyamatokat, inkább valóságosan vagy képletesen bedrogozzuk magunkat: egy tabletta, egy pohár/üveg, egy film, internet, pletyka — míg másokkal foglalkozom, nincs hogy önmagunkat javítani. Időnként a házunk renoválására több időt/energiát fordítunk, mint saját magunk „karbantartására”. Nem adunk magunknak időt arra, hogy átgondoljuk, mi történt velünk és mit kell ebből tanulni, és nem csak elméletben, hanem cselekvési szinten.

— Az emberek életstílusát, életformáját lényegesen befolyásolja a virtuális világ is. Ez mennyire káros vagy hasznos?

— Míg a Facebookot aránytalanul sokat nézem, bebújok egy virtuális világba, és nem kell szembesülnöm a saját életemmel. A virtuális élet kevesebb problémával jár. Szinte a legnagyobb álarc az internet. Ott felelősség nélkül hirdethetem magam ilyennek-olyannak-amolyannak. Ha valami nem tetszik, törlöm. Nincs mindennek következménye vagy a következménye nem olyan éles, mintha holnap is találkoznánk. A virtuális világban való mozgás olyan, mint egy altató, egy rossz értelembe vett altató, ami elaltatja a tudatunkat és az érzéseinket. Egy olyan világban vagyunk, ahol, ha nem tetszik, kiszállunk, de bármit csinálhatunk következmények nélkül. Aminek van következménye, az munkát jelent. Ez az, amit mindenhonnan le akarunk csípni.

— Hosszú távon sem lesz következménye ennek az életformának?

— Dehogy nem. Az, hogy nem fogunk tudni mit kezdeni egymással és magunkkal sem. Atrofiálódik az érzésvilág. Hiába adott a lehetőség, nem tudunk mit kezdeni egymással, „alvajárók” leszünk. De szerencsére, most mi is arról beszélünk, hogy mi is van itt, keresünk válaszokat, lehetőségeket. Ha elkezdjük figyelni a saját álarcainkat, és úgy döntünk, hogy megéri levenni (akár a szemünk elől, hogy mi lássunk, vagy az arcunk elől, hogy lássanak minket), már tettünk a személyiségfejlődésünkért valamit, és ha szabad ezt a kifejezést használnom: azért, hogy érezhető legyen bennünk az isteni szikra, ne csak az állati ösztön.

Elek György