Csikós Attila Két összeillő ember című zenés színművét október 16-án mutatta be a Harag György Társulat Bessenyei István rendezésében. Az előadás kapcsán a két főszereplővel, Kovács Nikolettel és Spisák Istvánnal beszélgettem.

— A szatmári társulat ifjú színésznője, Kovács Nikolett, aki az előadásban Domján Editet személyesíti meg, harmadik évada tagja a szatmári csapatnak. Spisák István, akit Szécsi Pál szerepében láthatunk, vendégművészként vesz részt a szatmári produkcióban. Először is Istvánt kérdezem, honnan érkeztél Szatmárra? Honnan az ismeretség Nikolettel?

S. I.: — Zalaegerszegről ismerjük egymást Nikivel. A Hevesi Sándor Színház Nádasdy Kálmán Színészképző Stúdiójába 2006-ban nyertem felvételt, ekkor Niki másodéves volt. Aztán 2009-ben elváltak útjaink: a színiakadémia végeztével leszerződtem a Hevesi Sándor Színházhoz, Niki pedig Marosvásárhelyen kezdte az egyetemet. Három évvel ezelőtt, amikor a Fekete Péter bemutatóján először jártam Szatmáron, akkor gondoltuk úgy, hogy jó lenne újraéleszteni munkakapcsolatunkat és a már korábban kialakult barátságunkat, hisz a távolság volt az, ami a legnagyobb akadályt jelentette a munka és magánélet terén egyaránt. 2012-ben Zalaegerszegről Abaújkérig, szülőfalumig vezetett az utam, jelenleg is ezen a kis Borsod megyei településen élek szüleimmel. Nagy örömömre Bessenyei Istvánnal, a jelenlegi előadásunk rendezőjével, valamint a társulati tagok nagy részével is a már említett bemutatón ismerkedhettem meg.

— A két tragikus sorsú magyar előadóművészünk életét és sorsát összekapcsoló szerelmük az apropója annak a színműnek, melyet ti javasoltatok a színház repertoárjába. Az első előadások osztatlan sikert arattak. Megtalálta benne egymást színész, szerep és színdarab. Mi volt az, ami megfogott benneteket, amitől azt gondoltátok, ezt meg kell csinálni? Nektek, most, itt?

K. N.: — Pityu (Spisák I.) hozta az ötletet és én egyből ráharaptam, nemcsak azért, mert zenés, hanem mert egyből érezhető volt a darabban a két figura atmoszférája, ennek a két embernek a viharos és intenzív kapcsolata, és biztos voltam benne, hogy ez mindenki számára érdekes lehet. Két ikonról van szó, akiket sok titok övez. Még mi is nagyon kíváncsiak vagyunk arra, hogy egyáltalán mi lehetett e között a két ember között. A szövegkönyv is nagyon izgalmasnak tűnt, alakítottunk is rajta, hiszen adaptálnunk kellett az itteni körülményekhez, például a kistermi feltételekhez. Az alapmotiváció az volt, hogy ez egy olyan előadás lehet, amit évekig és sok helyen játszhatunk, ha jól megcsináljuk.

S. I.: — A Csikós Attila által írt szövegkönyv nem egy bulvársztori, inkább egy valós érzelmi történéseken alapuló költői hangulatokat felvillantó szöveg, amihez a próbák során mi is megpróbáltuk hozzátenni a saját líraiságunkat. A rendezői elv sem a kisreál játékstílus és a történeteknek a lineáris elmesélése volt, hanem a képekben, hangulatokban felvillantott emberi kapcsolatok mélysége.

— Egy több mint negyvenéves történetet dolgoz fel az előadás a kor hangulatába ágyazva. A 70-es évek nosztalgiaslágerei, politikai paraméterei, az akkori divat még ismerős, hiszen a média sok mindent tárolt erről a korról. Ami meghökkentően mai és örök, az a két szereplő vergődése magánélet és karrier oltárán, és a férfi és a nő kétségbeesett társ- és szeretetéhsége, mi mindent megtesznek egymásért, magukért, egymás ellen. Hogyan építettétek fel a szerepeteket és a színpadi kapcsolatotokat, mennyire dokumentálódtatok, illetve mi az, amiben a saját tapasztalatotok, megélésetek segített?

S. I.: — Sokat olvastuk magát a színdarabot, értelmeztük, próbáltuk megtalálni a járható utat. Fontos volt tudni, hogy a mondatok mögött milyen valós történések rejlenek. Eleinte fontos volt a dokumentáció!

K. N.: — Kortársak visszaemlékezéseit elemeztük, olyanokét, akik őket ismerték. Ez volt az alap háttérmunka. Aztán interjúkat hallgattunk, ebből próbáltuk meg összerakni azokat az indítékokat, szándékokat, amelyekből aztán kibontakoztathattuk a figurákat, a két ember kapcsolatát, reakcióit. Végül arra a felismerésre jutottunk, hogy nekünk nem Szécsit és Domjánt kell megformálni, hanem egy valós helyzetet kell megélni, a szituáció által kínáltat. Az „itt és most”-ra kell koncentrálni, amiben a néző ugyan el szeretné hinni, hogy mi Szécsi Pál és Domján Edit vagyunk, de erre nem kell rájátszani. A pillanat igazságát kell eljátszani! Ez volt az első olyan közös pont köztünk és a rendező közt, ami alapvetően megváltoztatta a munkafolyamatot. És ez volt a legjobb út, amin elindulhattunk.

— Szécsiről az előadásban egy szenvedélyes, önpusztító és a munkájában teljesen felemésztődő férfi képe elevenedik meg, aki két végéről égeti a gyertyát. István, te miben hasonlítasz rá? És mi az, amiben a legnehezebb volt azonosulni vele?

S. I.: — Egyre több hasonlóságot vélek felfedezni a premier óta: én is fanatikusan dolgozom, szeretek élni — a szó legnemesebb értelmében, de Szécsivel ellentétben tudom, hol a határ, hogy meddig lehet elmenni, hogy abból később ne legyen nagy problémám. Engem nem értek olyan gyerekkori atrocitások, traumák és diszkriminációk, mint Szécsit, akit a gyerekkori árvaság, a származás vagy épp a politikai helyzet tett sokszor kiszolgáltatottá. A könnyed játék az élettel-halállal számomra egyelőre megfoghatatlan életérzés és gyenge jellemű emberre utal. Az előadás során átélt „józan ész nélküli” gondolatokkal nehezen tudok mit kezdeni emberileg.

— Szerintetek mi volt az, ami miatt a kapcsolatuk halálra ítéltetett?

S. I.: — Elsősorban az, hogy mindketten túlságosan önzők voltak. Másrészt az az attitűd, amivel belevágtak ebbe a viszonyba: Edit szükségét érezte a gondoskodásnak, Pali anyaképet keresett Ditkében, ezek eleve leosztott szerepek, nem működhetnek. A másik fontos tényező a „külvilág”, a „jóakarók”, akik mindkét fél, de legfőképp Szécsi életét próbálták meg a háttérből irányítani. Ezek az okok mind elősegíthették a szakítást.

K. N.: — Ez a két ember egymás számára azt nyújtotta, amire szükségük volt, csakhogy ezt nagyon nagy dózisban kapták meg egymástól. Nagyon kell vigyázni arra, hogy az ember mit kíván, mert megkapja! És erre is rávilágít ez a darab, hogy tudnunk kell pontosan megfogalmazni, mire vágyunk, mert nem biztos, hogy aztán tudunk mit kezdeni vele!

— Ahogy Domján Edit vallomásain, dalain keresztül haladunk a történetben, próbáljuk megérteni öngyilkossága indítékait, hogy mi vezetett az elhatározásig és mi adott merszet a számára azt elkövetni. Hisz olyan tisztafejűnek tűntek a cselekedetei. Ráadásul karácsonykor, ráadásul a születésnapján! Ráadásul ajándékot küldött a szeretteinek, édesanyjával aznap délután „bolondoztak”, ahogy búcsúlevelében ezt megírja. Olyan, mintha ítéletet hozott volna maga felett. Nikolett, te hogyan tudtad ezt megérteni?

K. N.: — Magában az előadásban nem kell eddig a pontig eljutnom. Ezt a problémát nem állt szándékomban megmutatni, átszűrni magamon. Amúgy egy nagyon súlyos dolognak tartom ezzel az érzéssel megküzdeni! Maximális önzőségnek tartom! Súly, teher az embernek, amit felépít, amit visz tovább, nem tudja letenni. Nem is fájdalomból fakad, hanem fáradtságból. Domján Edit annyira szétszedte magát, hogy saját magába belefáradt.

S. I.: — És ez is nagy jellembeli különbségre vall a két „összeillő” ember között: hogy Domján egyszer elhatározta és megtette, míg Szécsinek a nyolc figyelemfelkeltő kísérlete után a kilencedik volt aztán a végzete. Szécsinél segélykiáltások voltak a kísérletek!

— Egy fantáziajátékra szeretnélek hívni titeket! Először Niki, téged! Hogy ha Domján Edit élne, most lenne 83 éves, kitűnő szellemi képességek birtokában, a nemzet ünnepelt színésznőjeként egy Szécsi-emlékműsor meghívottjaként mit válaszolna arra az újságírói kérdésre, hogy mi volt az a legértékesebb, legfontosabb dolog, amit Szécsitől kapott a kapcsolatuk idején?

K. N.: — „Ez két külön dolog. A legértékesebb dolog, amit kaptam tőle, az Élet. Abban az időben sokat foglalkoztam a halál gondolatával. Annyira beszippantott az öregség gondolatának a félelme, hogy elhatároztam, nem akarok 40 évnél többet élni. De ahogy mindennap meg kellett győznöm Palit arról, hogy ő egy fontos, egy értékes ember, szükség van rá a világban, szép lassan ez az életigenlés rám is hatott, én is elhittem ezt magamról. Azáltal, hogy róla gondoskodtam, megtanultam magamról is gondoskodni.

A legfontosabb pedig az, hogy nem hazudhatunk magunknak. Én a kapcsolatunkat úgy akartam megélni, hogy az Palinak tessen. Azt akartam, hogy úgy legyen boldog, ahogy szerintem boldog az ember. Önző voltam, hazudtam magamnak, neki, és ebbe beleroppantunk mind a ketten. Nem állítom, hogy mindent én rontottam el, de akkor még nem láttam át önmagamon, a hibáimon. Amiért pedig őt hibáztattam. Védeni kell az intim szféránkat egy kapcsolatban, de nem szabad abból kizárni a másikat. Meg kell tanulni őszintén játszani ezt a társasjátékot.”

— És most vissza a múltba, a kérdésem Istvánhoz szól: mit tanácsolnál Szécsinek, mint férfi a férfinak, mit kellene a Ditkével való kapcsolatában változtatni, hiszen meg akarja tartani?

S. I.: — Meg akarja tartani? Ha igen, legalább annyira szeresse Editet, mint ahogy énekelni szeretett. És lehetőleg ne Editről, hanem Edithez szóljanak ezek a melódiák. Ja, és a 8 vagy 9 pohár whisky 30 év fölött a nőknek nem imponál!

— Köszönöm a szellemi játékot! Térjünk vissza az előadásotokhoz: az író ott volt a bemutatón. Milyen visszajelzést kaptatok Csikós Attilától?

K. N.: — Közvetlen, nyitott ember, tartottam tőle, mit fog szólni az előadáshoz! Nagyon pozitív volt a visszajelzése, tetszett neki!

S. I.: — Ezúton is köszönjük, hogy megtisztelte jelenlétével az előadásunkat. Kis meglepettséget és meghatódottságot is láttam az arcán. A székesfehérvári ősbemutatóhoz képest egy teljesen más felfogású színpadi adaptációt látott, ami szerinte is egy nehezebb, de járható út. Kiemelt néhány jól megvalósított rendezői ötletet, színészi játékot, amik őt is meglepték. Örültünk a találkozásnak!

— Ritka jelenség színházi berkekben, hogy színész választ rendezőt, ahogy ez a bemutató után elhangzott. Mi az, amit Bessenyei István másképp látott vagy erősebben, hangsúlyosabban kiemelt a ti elképzeléseteken túl?

K. N.: — Magának a kornak az atmoszférateremtését. Az is fontos volt számára, hogy ne menjen el habos-babosba, ne legyen érzelgős, hiszen akkor elvesszük a nézőtől azt a lehetőséget, hogy ő élje át a történetet. Pontosan belőtte az irányokat és színészileg hagyott kibontakozni.

S. I.: — Bessenyei István szerintem nagyon jó emberismerőként pontosan tudta, milyen volt Szécsi Pál, és 3 év után az én személyiségem sem ismeretlen számára. A szerep megformálásában fontosak voltak a történetei, élményei, amiket mesélt, a pontos instrukciók, amikkel próbáról próbára közelebb sodort a figurához. Emberileg és rendezőként is számíthattam a segítségére, úgy gondolom, egy igazi csapatmunka volt.

— A díszletet és a jelmezeket ki tervezte?

S. I.: — Szabó Anna, aki a próbafolyamat alatt társult hozzánk, tulajdonképpen egy összmunka volt, közösen találtuk ki. Anna sokat segített a megvalósításban.

— A zenei anyag elkészültében ki segítette a munkátokat?

K. N.: — Manfrédi Annamária segített a dalokat pontosítani, betanulni. Helyi zenei stúdió, a szatmári Blue Sound készítette el a dalok zenei alapjait.

— Nagyon szépen köszönöm a beszélgetést! Zárszónak talán még annyi, okuljunk az ő szenvedélyes életükből és szerelmükből! A következő előadást a szatmáriak ma 18 órakor tekinthetik meg bérletszünetben a szakszervezetek művelődési házának kistermében.

Márk-Nagy Ágota