Gál Gyöngyi, a Szatmár Megyei Tanfelügyelőség kisebbségi oktatásért felelős szaktanfelügyelője váltja Szász Piroskát a főtanfelügyelő-helyettesi székben. Az alábbiakban az új főtanfelügyelő-helyettest az új beosztásáról, feladatairól és elképzeléseiről kérdeztük.

— Eddig minden esetben olyan személyek kerültek a főtanfelügyelő-helyettesi székbe, akik valamelyik iskolában fejtették ki tevékenységüket azt megelőzően. Ön az első olyan, aki 2003-tól a tanfelügyelőségen dolgozik, belülről látja a dolgokat. Ez előny vagy hátrány?

— Jó a kérdés. Én azt hiszem, hogy a tapasztalatokból jó dolgokat lehet következtetésként levonni, de valóban bennem van a félsz, hogy a rutin felülkerekedik, ugyanakkor bízom abban, hogy a rálátás, ha összefog azzal az újító szellemmel, ami a tanfelügyelőségen dolgozó csapatot jellemzi, akkor van lehetőség arra, hogy változtassunk dolgokon, hogy sikerüljön jó dolgokat kivitelezni. Ehhez szükség van támogatásra: gondolok itt a szülőkre, a nagyobb közösségek esetén az önkormányzatok vezetőire és természetesen a minisztérium kisebbségi osztályára.

— Évek óta hangoztatják, hogy előbb-utóbb megszüntetik a tanfelügyelőségeket, bár nálunk még nem jött el ennek az ideje. Tulajdonképpen mi a tanfelügyelőség feladata?

— Amikor kisebbségi oktatásért felelős szaktanfelügyelőből főtanfelügyelő-helyettes lettem, jöttek a visszajelzések a pedagógustársadalom részéről, több vélemény hangzott el, hogy mit jelent tanfelügyelőnek lenni, mi a tanfelügyelő dolga. Számomra ezek a vélemények elgondolkodtatóak. Érdekes módon látják a pedagógusok, a szülők és az önkormányzati képviselők a tanfelügyelői munkát. Azt tapasztalom, hogy a tanfelügyelőkről az emberekben negatív kép alakult ki. Valóban létezik egy eléggé negatív imázsa a tanfelügyelőségnek, mégis azt tapasztalom, hogy a tanfelügyelőkre nagyon sok munkát hárít a minisztérium, túl sok az elvárás a szülők részéről és az iskolák részéről is. Beszélünk a decentralizációról, mégis azt tapasztaljuk, hogy nem abba az irányba haladunk. Ez az ambivalens helyzete a tanfelügyelőségeknek rányomja a bélyegét a munka megítélésére is. A tanfelügyelőségek nem annyira döntéshozók, mint inkább a minisztériumi rendeleteknek a végrehajtói, kivitelezői. Egyáltalán, a tanügyi rendszerünk túlszabályozott. Eljutottunk már oda, hogy az adott szó, ha nincs lepapírozva, már semmit nem jelent. Előfordult sokszor, hogy elhívtak bennünket párbeszédre, kikérték a véleményünket, de azt nem igazán vették figyelembe. A hitelét rombolják a tanfelügyelőségeknek az olyan rendelkezések is, mint amilyeneket az érettségivel kapcsolatosan meghoztak. Gondolok itt arra, hogy menet közben változtattak a módszertanon vagy a kivitelezésen. Ennek ellenére nem igazán látom, hogyan lehetne a tanfelügyelőségeket leépíteni, ezt a munkát milyen szintre, hová lehetne átvinni. A tanfelügyelőség jelenleg egy szükséges rossz.

— A köztudatban van egy olyan, hogy a tanfelügyelőségen sok mindent el kell, el lehet intézni. Mennyire igaz ez?

— Vannak ilyen sztereotípiák, vannak előítéletek, amelyek mindig is működtek a társadalomban, és működnek most is. Ahhoz, hogy egy intézmény visszanyerje a hitelét, nagyon sok hiteles embernek kell ott dolgoznia. Én igyekszem a kisebbségi oktatás helyét úgy megtalálni ebben a túlszabályozott rendszerben, hogy valóban beszélhessünk minőségi oktatásról, és ne személyes érdekek álljanak a döntések mögött, hanem a közösség érdeke.

Elek György