A Ladánybene 27 koncertje fantasztikusra sikeredett a PMN szombati napján. A fellépés után a zenekar alapítótagjával, Bodnár Tiborral beszélgettem a színpad melletti öltözősátorban.

 — Ez már a harmadik alkalom, hogy a megyében koncerteztek, és második alkalommal vagytok Szatmárnémetiben. Hogyan értékelitek az itteni bulikat, milyen a szatmáriak hozzáállása a reggae műfajhoz?

— Mindenképpen felemelő érzés a felvidéki és az erdélyi magyarlakta településeken koncertezni, mivel a magyarországi közönség annyi koncertet kapott már, hogy már nem tűnik olyan nagy eseménynek, amikor egy zenekar fellép náluk, és abban a másfél-két órában beleadja szívét, lelkét. Iparszerűvé vált az egész, de az itteni fellépések számomra a nyolcvanas évek idilli pillanatait idézik vissza, amikor elindulhatott például egy Hobo Blues Band, és amerre jártak, mindenhol imádták őket, itt sokkal odaadóbb, rajongóbb a közönség. A kérdés második felére pedig nem tudnék értelmes választ adni, mivel kettős érzésem van, de mindkettő pozitív, hisz a mostani koncerten az idősebb generáció is szép számban képviselve volt, akik nem biztos, hogy magáért a reggae műfajért jöttek el, hanem a zenekarért, és hogy jobban megismerjenek minket, de a fiatalok az internet segítéségével már sokkal többet tudhatnak a reggaeről és az együttesről, ezért ők értőbb füllel álltak a dologhoz.

— Honnan jött az együttes neve?

— Sokan azt gondolják, hogy ladánybeneiek vagyunk, és a Bács-Kiskun megyei településről kaptuk a nevünket, de ez nem így van. Annyi közünk azért van hozzá, hogy Ladánybenén voltunk egy építőtáborban, és az ottani szállásunk telefonszáma volt a 27-es, ahol egyébként adtunk egy koncertet is, és azt mondtuk, hogy egy fellépés erejéig legyen ez a nevünk, de ez továbbra is megmaradt, és végigkísért minket a pályánkon.

— A zenekar 1985-ben alakult, abban az évben és abban a periódusban a rockzene dominált. Miért pont a reggae mellett döntöttetek?

— A legelején még nem a reggae volt a mi műfajunk. Olyanok voltunk, mint egy gimnáziumi zenekar, melynek tagjai végre kezdenek felnőni, gitárt vesznek a kezükbe, és azt figyelik, hogyan viszonyulnak hozzájuk a csajok. Ez nálunk is megvolt. A repertoárunkban különböző feldolgozások szerepeltek, azt játszottuk, ami éppen az eszünkbe jutott. Az első kapcsolatunk a reggaevel évekkel később alakult ki, amikor az egyik hazai rádió zenei szerkesztője, Göczey Zsuzsa — akit innen is csókoltatok — lejátszotta a műsorában Bob Marley Babylon By Bus című dupla koncertalbumát, ami akkora hatással volt rám, ránk, hogy még most is futkos a hideg a hátamon, és innentől kezdtünk ezzel a műfajjal foglalkozni.

— Sikerült eljutnotok a reggae hazájába Jamaicába. Mennyire változtatta meg, milyen hatással volt ez az út a zenekar életére, arculatára?

— 1995-ben voltunk először Jamaicában, mivel pont akkor ünnepeltük a zenekar fenállásának tizedik évfordulóját, az akkori menedzsmentünk elhatározta, hogy kijuttat minket oda, amúgy abban az évben jelent meg a Ha van még a világon című albumunk, és úgy döntöttünk, hogy néhány dalhoz videoklipet is forgatunk majd. Nem is gondolták, hogy mekkora nagy dolgot művelnek majd a zenekarral ennek az ötletnek köszönhetően. Sikerült olyan dalokat megismernünk, majd behoznunk az országba, ami megváltoztatta az emberek reggaeről kialakult képét, hisz egészen addig Magyarországon csak Bob Marley és a Ub 40 volt ismert. A jamaicai út óta mi is másképp látjuk a reggaet.

— Eddig szinte minden évben megrendeztétek az LB27 Reggae Camp elnevezésű fesztivált, ami idén elmaradt. Honnan jött az ötlet, miért maradt el az idei rendezvény?

—Az elején még tábornak indult. Mi amúgy a klubkoncertjeink végén mindig reggelig söröztünk és szórakoztunk a résztvevőkkel, tehát egy „érinthető” zenekar voltunk, vagyunk, ezért azt találtuk ki, hogy legyen egy ilyen tábor, ahol megölelhetjük a közönségünket, közben más műfajban tevékenykedő zenészek is eljöttek, ami nagyon jó, aranyos dolog volt. Időközben mi kijutottunk az olaszországi Rototom Sunsplash nevű reggae-fesztiválra, és ott ízleltük meg azt, hogy ez csak a reggaeről szól, onnantól elhatároztuk, hogy fesztivállá alakítjuk át a tábort, és nem LGT-dalokat játszunk majd, nem a Kispál és a Borz lesz a vendégzenekar — bármennyire is szeretjük őket —, hanem csak a reggaere összpontosítunk. Az első 1999-ben volt, ami egyébként napjainkig tart, de az idei anyagi és más okokból elmaradt, mivel eléggé nehéz évünk van.

— Az első lemezetek 1991-ben jött ki, a legutóbbi pedig 2010-ben. Mikor jön a következő?

— Az első albumunk hatalmas nagy adomány volt, hisz abban az időben csak a legnagyobbaknak volt lemezük, de a Karthago együttes gitárosának, Szigeti Ferencnek a segítségével mi is bekerülhettünk a „lemezesek” társaságába, akik már nemcsak feltörekvők, hanem a dalaikat a rádiók is játsszák, és még folytathatnám. Idén volt egy kis változás a zenekarban, új tagokkal bővültünk, de már a műhelyben van 14 új dal, és reméljük, hogy idén ősszel elkezdjük a felvételeket is. Közben kísérleti jelleggel kiadtuk a We Are One című kislemezt, amin három új angol nyelvű dal található.

Botos István