A Szatmári Egyházmegyei Caritas Szervezet Szent Jakab Idősnapközije 22 évvel ezelőtt nyitotta meg kapuit Szatmárnémetiben, a Honvéd utcában, ahol jelenleg is működik. Az évek során a napnak azt a részét, amikor családtagjaik dolgoztak, nagyon sok idős töltötte tartalmasan a napköziben — egy szeretetteljes, biztonságos környezetben. A központba minden ellátott magával hozta világszemléletét, értékrendszerét, szokásait, hobbijait, melyek kölcsönhatásából alakult ki az intézmény saját hagyományrendszere, és ez minden egyes újabb ellátottal folyamatosan fejlődik tovább. Az egyik legérdekesebb jellegzetessége a központnak, hogy a szépkorúak közösen írnak verseket, imádságokat. Erről beszélgettünk az intézmény vezetőjével, Kincses Angélával.

― Az elmúlt két évtized alatt a versírás a Szent Jakab Idősnapközit látogató szépkorúak mindennapjainak részévé vált. A központvezető személyiségének köszönhető ez, vagy az ellátottak révén lett a közös versírás a legkedveltebb tevékenységek egyike?

― Is-is, én úgy fogalmaznék, egymásra találtunk. Ami engem illet, szeretem a verseket, de inkább az írásban találom meg az örömöt, mert úgy tudom kifejezni kicsit viccesebben a megélt eseményeket. Van úgy, hogy nem nyúlok a ceruzához, nem írok verset akár másfél évig. Ahhoz, hogy beinduljon a folyamat, kell valami történjen velem, ami kiváltsa, valamilyen kimagasló élmény, aminek én formát akarok adni, és versben könnyebb.
Román szakon végeztem tanulmányaimat, és sok társammal együtt különórákra jártunk, hogy a magyar irodalmat is megismerjük. A mai napig meghatódva gondolok vissza drága magyartanárnőnkre, hogy mennyit fáradozott, hogy megszerettesse velünk az irodalmat. Rengeteget olvastunk, és nem azért, mert kötelező volt — hiszen aki akarta, elolvasta, aki pedig nem akarta, az nem —, hanem azért, mert úgy tudta leírni az ajánlott olvasmányt, hogy mindenki végigolvasta. És innen jött az olvasás, a vers szeretete.

Az idősnapköziben a közös alkotómunka első ellátottaink egyikének köszönhetően indult be. Egy nyugdíjas tanítónéni volt az, aki behozta az intézménybe azt az imádságot, amelyet a mai napig minden reggel együtt mondunk el. Az, hogy mindenki hozott magával valamit, és itt hagyta a csoportban, idővel a versírásban teljesedett ki.

Mivel a költészet egy olyan kifejezési mód, amely nagyon sok érzelmet enged felszínre törni, rájöttem, hogy nekem is nagyon jót tesz a verselgetés, de főleg az ellátottaknak. És még ha én is fogalmazom meg úgy, hogy a végén rímeljen, de az alapötlettel ők jönnek. Miután együtt dolgoztunk, begépelem és kinyomtatom, hogy jól lássa mindenki, mit hoztunk össze, az eredmény pedig rendszerint: „Hű, sikerült: kimondtuk, amit akartunk.” A csoport összetétele természetesen meghatározó a folyamat szempontjából. Ha például egy évvel ezelőtt többnyire alzheimeresekkel foglalkoztunk, és ott nagyon fontos volt, hogy empátiával közöld: itt nyugodt helyen van, nem bántja senki, és meglegyen az a biztonságos légkör, amire szüksége van, most inkább szellemi szinten kell dolgozni, olyan csoportunk van, amely ezt igényli. A közös foglalkozásokat mindig adaptáljuk a csoporthoz, ez nagyon érdekes és ugyanakkor szakmailag is motiváló dolog, hiszen mindig valami újat kell behozni, új dolgon kell gondolkodni, és ugye felmérni, hogy az hatásos-e.

― Minden ellátott más élettapasztalattal, eltérő családi és kulturális háttérrel érkezik a központba. A sokféle gondolkodásmód, világszemlélet hogyan fonódik össze harmonikusan a közös versben?

― Bármilyen kulturális háttérrel rendelkezik is az idős, ami a versírásnál átlendíti a csoportot, és közös nevezőre hozza, az az, hogy mindenki elmondja az adott témával kapcsolatos véleményét, ezt követően én próbálom úgy megfogalmazni, hogy rímeljen már, majd még igazítok rajta attól függően, hogy sikerült-e megragadnom a lényeget, esetleg másképp talán jobban hangzik. Így, hogy mindenkinek benne van a saját ötlete, és az valamilyen szinten tükröződik a versben magában, a megfogalmazott költemény mindenki számára kedves lesz. Amit egy kicsit nehezményezni szoktak az idősek, az az, hogy már nem tudják megtanulni a verseket. A legutóbb írt imádságot is próbáltuk egy hétig mindennap kétszer elmondani, de nem sikerült megjegyezni szóról szóra. Persze ez nem jelentett gondot, kiküszöböltük azáltal, hogy mindenkinek nyomtattunk egy példányt, és együtt felolvassuk. Na itt van a különbség, hogy nem ő, vagy te, vagy én írom a verset, hanem közösen: behozzák, amit akarnak, én leírom, utána próbálom kihozni belőle a rímes változatot, és akkor már mindenki úgy érzi, az ő része is benne van.

― Egyrészt azt mondjuk, fontos az idős ember életében a realitáshoz való kötődés, másrészt bátorítjuk a versírást, ami viszont egy magasabb absztrakciós szinten zajlik, éppen ezért egy kicsit el is szakít a konkrét valóságtól. Hogyan egyeztethető össze ez a két dolog?

― A versben el tudod mondani a véleményedet — picit viccesen, picit rímesen —, úgy, hogy ha akárki olvassa, nem sértő, viszont valamilyen szinten tükrözi a benned felgyülemlett érzelmeket. Amit a szocializáció meggátol sokszor, mert ugye nem mondod ki, s akkor jön ez a verzió, hogy rímesen, kedvesen, viccesen, de kimondod. Jézus is példabeszédeken keresztül tanított, hogy ne sértsen. Ez számomra ennek a tükröződése, hogy elmondhatom, de nem sért, van egyfajta lecsapódástompítás. De mivel mi akkor szoktunk verset írni, amikor egy élmény ér minket így, közösen, az érti meg a verset igazán, aki valamilyen szinten ennek az élménynek részese volt.

― Melyek azok a rendkívüli alkalmak, amelyek vers írására sarkallják az időseket?

― Két éve, augusztusban az eddigi legidősebb ellátottunk számára fogalmaztunk meg egy költeményt. Legutóbb egy imádságot írtunk együtt, mert nagyon sokat beszéltünk a vírusról, és szenvedtünk a pandémia miatt a bezártságtól. És mit tud aktívan tenni ilyenkor egy idős ember? Imádkozik és kéri a segítséget, hogy ezen is legyünk túl. Karácsonykor, amikor ünnepi műsorral készülünk (a járvány miatt ez 2019-ben történt meg utoljára), mindig igyekszünk bevinni a műsorba a saját énünket, személyiségüket, általában közösen írunk egy amolyan színdarabszerűséget, és azt játsszuk el. Inkább ünnepekhez kapcsolódva, szomorú alkalmakra nem igazán akarnak verset írni az idősek. Legfiatalabb tagunkat vesztettük el tavaly, drasztikus hirtelenséggel, és nagyon sokat emlegetjük őt, mindenről eszünkbe jut, de amikor megkérdeztem, nem írunk-e egy verset róla, szinte egyhangúlag válaszolták: nem. Ebből is látszik, hogy a verset az élethez, a továbbéléshez kötik. Gyertyát gyújtunk az emlékére, a temetésre sem mehettünk el a járványügyi óvintézkedések miatt, de imádkozunk érte — ezt elfogadják, viszont maradandó alkotást teremteni ennek kapcsán nem akarnak.

― Az ellátottak hozzátartozói részesülnek-e idős szeretteik versírással kapcsolatos élményeiből?

― Sok ellátott ovikának nevezi a központot, és amikor hazamennek, ki vannak kérdezve, hogy na, mi volt ma az ovikában, s ilyenkor természetesen a verselgetésről is beszámolnak családtagjaiknak. A világjárvány előtti időszakban minden jelesebb alkalomra, amikor lehetett, műsort szerveztünk, amelyre meghívtuk a szépkorúak hozzátartozóit is, hogy még nagyobb legyen a tér, ahol az ellátottaink kifejezik magukat. Mindig izgalommal és szorgalmasan készültek az előadásra, szívesen csinálták, látszott, hogy pozitív, serkentő hatással volt rájuk. Nagyon várjuk már, hogy a járványhelyzet javulásával újra a családtagok részvételével szervezhessük meg az eseményeinket, és a közösen írt alkotásokat velük is megismertethessük. Addig is folytatjuk a rímfaragást, mert az időseknek az mindig kellemes, örömteli foglalkozás.

Nastor Erika