William Shakespeare a Szatmárnémeti Északi Színház nagyszínpadán látható Tévedések vígjátéka című művét Benedek Zsolt teljes egészében újrafordította. A fordító-dramaturgot ennek apropóján arról kérdeztük, miért fontos újrafordítani a klasszikus drámákat.

— Ön az utóbbi évek során nagyon sok klasszikus drámát fordított újra. Miért van szükség ezeknek a daraboknak az újrafordítására?

— Időről időre megváltozik a nyelvünk. Ötven-száz évente elég látványosan átalakul: egy-egy fordulat, kifejezés elavulttá válik, s így az olvasó úgy érezheti, hogy egy patinás, veretes szöveggel van dolga, ez pedig teljes félreértés. Amikor ez a Shakespeare-darab íródott, akkor annak a kornak a legkorszerűbb nyelve volt. Shakespeare-ről lehet tudni, hogy lényegesen megreformálta az angol nyelvet, rengeteg új szóval gazdagította az angolok szókincsét, egyáltalán nem voltak dohosak ezek a szövegek, hanem a „legavantgárdabb”, legsziporkázóbb nyelvhasználatnak (magyarán: költészetnek) számítottak abban az időben.

És van egy másik nagyon fontos szempont is, ami indokolttá teszi, hogy időnként újrafordítsunk egy-egy művet: minden korszak, amikor újra és újra előveszi ezeket a drámákat, akkor akarva-akaratlan megpróbálja valahogy a saját igényeihez igazítani. S így egy-egy fordítás lényegében az eredeti szöveg, a szerzőről alkotott kép, illetve a kor irodalmi divatjának és a fordító költői nívójának az ötvözete.

Hogy jobban megértsék, mire gondolok, egy szobrászati példával élek: az antik görögökkel kapcsolatban él sokunkban egy kép, miszerint ezek a szobrok fehér színűek. Ez azért él így a köztudatban, mert amikor Nyugat-Európa újra felfedezte magának a görög kultúrát, és megtaláltak nagyon sok szobrot, akkor éppen a fehér porcelán volt divatban. Ezt a fehér színt tartották az elegancia legmagasabb kifejeződési formájának, ezért nagyon megörültek, hogy a megtalált görög szobrok és templomok is ezt az ízlést tükrözték vissza. Arra nem volt miért gondolniuk, hogy ezek a szobrok esetleg színesek lehettek, s csak lekopott róluk időközben a festék. Ha véletlenül találtak olyan szobrot vagy templomot, ami színes volt, akkor azt gyorsan fehérre csiszolták és kilúgozták belőle a festéket, mert azt gondolták, hogy kései barbárok mázolták össze. Nagyot nézett mindenki, amikor kiderült, hogy a legtöbb görög szobor festett volt, mégpedig igen élénk színekkel, s így a szobrok jobban hasonlítottak a mai népművészeti alkotásokhoz, mint az úgynevezett „magas” művészethez. Ugyanez a helyzet Shakespeare-rel is: minden kornak és korszaknak megvan a maga Shakespeare-olvasata, ami valójában nem is Shakespeare-ről, hanem sokkal inkább rólunk szól, hogy mi mit gondolunk a középkorról, a reneszánszról és legfőképpen saját magunkról ennek a szerzőnek a tükrében.

— A Tévedések vígjátéka újrafordításakor ez a probléma hogyan vetődött fel?

— Én két magyar fordítással kerültem közelebbi kapcsolatba. Az egyik huszadik század eleji, a másik nemrég készült, de egy teljesen más közönségnek, nyelvi rétegnek szól. A nyelvjárásból rá lehet jönni, hogy Budapesten és budapestieknek készült. Ez az utóbbi fordítás, bár sok szempontból sziporkázóan jó, mégis úgy éreztem, nem fektet elég nagy hangsúlyt a szöveg mélységeire, költői dimenziójára. Shakespeare-nek ez az első komédiája, ezért sokan igen csiszolatlannak tartják. Egyébként szinte az egyetlen olyan műve a szerzőnek, amelyben a cselekmény egyetlen napra szűkül. Ilyen lesz majd a Vihar, az életmű záróköve. A többi darabban hónapok, évek múlnak el.

Úgy érezzük, hogy a Tévedések vígjátéka egy nagyon speciális darab az életművön belül. Sokan elhanyagolják a darabot, mert sok helyen kidolgozatlannak látszik, egy kicsit mechanikusnak tűnik a történet. Mi azonban megpróbáltunk abból kiindulni, hogy ez a komédia magában rejti azokat a csírákat, amelyek előjelzik egy zseninek a virágba borulását. Így épp a zsengesége, szemtelensége, játékossága fogott meg. Fellelhető benne az önazonosság kérdése, ami a Hamlettől a Lear királyig nagyon fontos téma lesz, megjelenik az iker-téma, ami a Vízkereszt…-ben újra felüti majd a fejét és egy új dimenziót nyit a shakespeare-i gondolkodásban. Az úr-szolga viszonyok bevezetnek minket a shakespeare-i hatalmi játszmák kegyetlen világába, a pénzközpontú világlátás problematikájába stb. Nagyon sok olyan téma jelenik meg a Tévedések vígjátékában, ami itt még csiszolatlan, épp csak villanásszerű, de pont ez a csiszolatlanság adja a mű fiatalos pimaszságát. Egy zseni kézjegye, aki még nem feltételezi magáról, hogy valójában mire képes, ezért szabadon és könnyedén játszik olyan témákkal, amelyek később vérfagyasztóan komollyá válnak. Úgy éreztük, hogy a Tévedések vígjátéka egy jó bevezető lehet a szatmári nézők számára is Shakespeare hátborzongatóan gazdag és sokdimenziós drámai világába.

— Bizonyára ugyanilyen meggondolásból történnek a görög drámák újrafordításai is.

— Véleményem szerint a szerzők minden korban igyekeznek kortárs módon fogalmazni, mert nekik az a céljuk, hogy a saját közönségükkel tudjanak kommunikálni. Én, amikor fordítok, megpróbálok egyfajta időkaput nyitni a két korszak között. Arra kell vigyázni, hogy úgy váljon kortárssá egy klasszikus szöveg, hogy úgy érezze a néző, ez a szöveg friss, hozzá szól, érthető és átérezhető. Közben annyira azért mégse legyen „kortárs” a fordítás, hogy olyan dolgot is ráerőltet az eredeti szövegre, amit az nem kínál természetszerűen. Ez a kettős kihívás: legyen modern, de ne legyen abban az értelemben modern, ami roncsolná az eredeti szöveg szövetét. Ez nem mindig könnyű feladat, hiszen ma a beszélt európai nyelvek egyike sem olyan sűrű szövésű, amilyenek az antik nyelvek voltak. A görög logosz szóra ma legalább harminc magyar szó van. Nekünk, mai fordítóknak nagyon nehéz mindig kiválasztani az épp odaillő értelmét a szónak, úgy, hogy közben éreztessük a szó lehetséges többértelműségét is. Nagyon nehéz számunkra felfogni, hogy amit a görögök egy szóval kifejeznek, mi azt harminc szóval fejezzük ki. Ezt lehetne a nyelvek fejlődésének is hívni, diverzifikálódásának, vagy épp ellenkezőleg, a szó hígulásaként is értelmezhetjük a jelenséget. Ízlés dolga.

— A nézők egy része nem tud azonosulni a kortárs színházzal.

— Én megértem ezt. Én sem mindig tudok, hiszen sokféle kortárs színház létezik, ebből van, ami tetszik, van, ami nem. Azt hiszem, ez természetes. Most úgy látom ezt a dolgot, hogy nekünk, alkotóknak az a feladatunk, hogy a lehető legtisztábban és legőszintébben beszéljünk azokról a dolgokról, amelyek minket foglalkoztatnak. Reméljük és bízunk abban, hogy valóban sikerül elérni az érzékenységnek azt a fokát, amely megszólítja a nézők lelkét, és akkor létrejön a kapcsolat a színpad két oldala, a nézőtér és a játszók között. Ez sokszor nagyon nehéz feladat, főleg olyankor, ha a mondanivaló nem éppen hízelgő. Nagyon nehéz például megcsinálni egy agresszív jelenetet úgy, hogy az agresszió igaz és indokolt legyen, de ne legyen önkényes és csak azért, hogy megmutassuk, hogy a színpadon agressziót is lehet mutatni. Szóval egy nagyon vékony határ választja el az őszinteséget az erőszakosságtól, sokszor ide-oda csúszkálunk rajta.

És ugyancsak nehéz kérdés a néző igényeinek a kiszolgálása. Sok olyan előadás van, amelyik azt hiszi magáról, hogy kiszolgálja a nézőt, megpróbál hízelegni neki, vitamin helyett cukrot kínál. Aztán ha a gyerek elrontja az ízlelését, nehéz visszaszoktatni őt a természetes ízek élvezetére. Főleg akkor, ha a saját szüleid is édességgyárosok voltak.

— Ha már szülő-gyerek viszonyról van szó: fognak-e járni a fiatalok színházba?

— A szatmári fiatalok egy jelentős része, úgy látom, szereti a színházat. Erre enged következtetni az is, hogy olyan népszerű a nemrég beindított önkéntes program. Ugyanakkor nagyon fontos arra ösztönözni őket, hogy amit látnak, az nem minden, nem feltétlenül olyan, mint amit a képi kultúrában (TV, internet, reklámok, videoklipek stb.) megszoktak, vagyis nem minden előre csomagolt. A színházban, még akkor is, ha jó színházról beszélünk, néha meg kell dolgozni az eredményért: akkor válik élménnyé, ha te is hozzáadsz valamit, ha te is használod a fantáziádat, nem elég csak elvárni az élményt. Több olyan előadásra lenne szükség, ahol a fiatalabb generáció érzi azt, hogy az előadás őt provokálja, gondolkodásra, cselekvésre sarkallja.

Ez az előadás, úgy hiszem, egy lehetőség lehet erre. Nagyon sok odafigyelést vár el a nézőtől, ugyanakkor képes igazán különleges élménnyel is megajándékozni azt, aki végig követi. Két fő kérdése: ki vagyok én? Ez a valóság, amit látok, mennyire valóság és mennyire csak álom? Ezek a kérdések, úgy érzem, a kamaszok esetében nagyon akut kérdések. Persze az idősebb generációk számára is azok lehetnek, sőt, remélem, azok is. Úgy tapasztalom, az ember élete során nagyon sokszor felteszi magának ezeket a kérdéseket. Újra meg újra, újabb és újabb összefüggésekben. Shakespeare drámái pedig nagyon jó irányjelzők azok számára, akik elakadtak az emberi életút egy-egy stációján.

Elek György