Huszonegyedik századi életérzés — ez volt a Szatmári Friss Újság és a Harag György Társulat közös szervezésében tartott nyilvános beszélgetés témája. A meghívott vendégek és érdeklődők részvételével zajló kerekasztal-beszélgetés helyszíne az Északi Színház kávézója volt.

Vitaindítót dr. Frigy Szabolcs egyetemi oktató mondott, a rendezvény házigazdája Bessenyei Gedő István, a Harag György Társulat művészeti igazgatója volt, a beszélgetést Elek György publicista moderálta.

Elek György felvezetőjében elmondta, hogy minden kornak megvoltak a sajátos életérzései, ezeket mindig az adott kor fiataljai fogalmazták meg, és gyakran a lázadásukkal, az adott kor uralkodó szellemiségével való szembenállással érték el a korszakváltások bekövetkezését, azaz a társadalmi fejlődések elkezdésének a lehetőségeit. Az elmúlt évtizedekben nem igazán jelentkeznek olyan fiatal csoportosulások, akik kezükbe akarnák venni a társadalom irányítását. Ennek okairól és sok egyébről is szó esett a beszélgetésen.

Dr. Frigy Szabolcs vitaindítójában különböző jellemzőket sorolt fel a jelenkori társadalomról. Az első ilyen jellemző az opciótársadalom. Minden területen nagyon sok az opció, a választási lehetőség. Gyakran találkozunk olyan szlogenekkel, hogy a fogyasztó a király. Tulajdonképpen most ebben a királyságban élünk — mutatott rá Frigy. Elmondta, hogy néhány hete a kezébe került egy angol tanulmány, amelyben azt vizsgálták, mennyire boldogok az emberek, ha nagyon sok dolog közül lehet választani. Például ha kérünk egy mosóport, van több mint tízféle, s kérdés, hogy az opciók száma és az elégedettség között van-e összefüggés. Felmerül a kérdés, hogy akkor vagyunk-e boldogabbak, ha bőven van választási lehetőségünk, esetleg akkor, ha kevesebb lehetőség, vagy jobb, ha csak egy termék áll a rendelkezésünkre. A tanulmány eredménye az lett, hogy a vásárlók akkor elégedetlenebbek, ha túl sok a választási lehetőségük, ugyanis ezáltal újabb vásárlásra, újabb fogyasztásra kényszerülnek. Az 1990-es években az emberek nagyon szerették ezt az opciótársadalmat, ugyanis addig azt történt, hogy ha bementünk az üzletbe, kértünk egy mosóport, kaptunk, megkaptuk azt az egy fajtát, ami volt. Most választhatunk, hogy milyen mosóport vásárolunk, nagyon sok a választási lehetőség. Ebben az opciótársadalomban van egy jóléti paradoxon, hogy igazából nagyon magas életszínvonalon élünk, és mégis elégedetlenek vagyunk — magyarázta a szakember. A napokban az Európai Parlamentben volt egy felszólaló, aki azt mondta, hogy az EU minden országában üres bölcsőtársadalom van. Azokban az országokban, ahol jók a körülmények, jól működik a gazdaság, van pénz, magas az életszínvonal, születik a legkevesebb gyerek. A fogyasztói társadalom mint kifejezés is onnan ered, hogy minden generációnak van egy kollektív tapasztalata. A nagyszüleink számára a világháborús élmények szültek egy tapasztalatot. A ma élő generációnak az alapvető tapasztalata a fogyasztás, ami erőteljesen örömforrássá és státuszkifejezővé válik. Mindenki azzal fejezi ki önmagát, hogy milyen telefonja van, hogyan öltözködik stb. A fogyasztás szempontjából kialakuló önkifejezésnek nagyon sok hátulütője van, mert sokan elkezdik úgy értékelni a másik embert, hogy mi az, amit meg tud engedni magának, milyen vastag a pénztárcája, milyen kocsiból száll ki, és milyen telefont tesz le az asztalra. Ez a nagyon könnyen mérhető státusszimbólum, amit megélünk ebben az anyagi világban, befelé is megjelenik, mutatott rá Frigy Szabolcs, emlékeztetve, hogy az ismert magyarországi pszichológus, Popper Péter által felvetett pillepalack-effektus egy idő után az emberi kapcsolatokban is megjelenik: egyszer használatossá, eldobhatóvá fog válni a társ, a házasságok is cserélhetőek lesznek, a számtalan opció közül most épp azt a nőt vagy férfit választja, és nem egy egész életre, hanem csak az adott élethelyzetre. Egyre többször elmondják az arab filozófusok, hogy nálunk sorozatos poligámia van, nem egyszerre van több feleség, hanem sorozatban váltják egymást, fogalmazott az előadó. Frigy Szabolcs egy példával állt elő. Egy nagymama megkérdezte, hogy ebben az űrtechnológiában miért nem lehet olyan cipőt készíteni, ami tíz évig eltart. A válasz egyszerű: lehet, de ki járna vele tíz évig, ha megnézzük, hogy a ruházati cikkeket, a telefont vagy más eszközöket nem használjuk ki a teljes élettartamára?! Az 1960-as években azt mondták, gyártsunk mosógépet! Mára oda jutottunk, hogy az ipar nagyrészt szemetet termel. Minden egyes legyártott televízió, mosógép és más eszközök mellett egyet kidobunk. A marketingnek az a feladata, hogy meggyőzze a fogyasztót, hogy az ő mosógépe miért nem jó. Az aktuális ipar mindig arra épül, hogy elmondja, miért fontos újat vásárolni. Az 1960-as években elkezdtek köré egy filozófiát gyártani — ezt nagyon gyakran halljuk ma is —, hogyha nem fogyasztunk, nem lesznek munkahelyek. Vásároljon mindenki itthon gyártott termékeket, hogy legyenek itthoni munkahelyek. Az egész fogyasztásközpontúságnak van egy filozófiája. Ha holnap gyártanánk egy olyan mosógépet, ami soha nem romlik el, az egy zseniális dolog lenne, de holnapután az a cég bezárna. Ha mindenki venne egy ilyen mosógépet, annak a cégnek tovább nem lenne miből profitot termelnie.

A kelet-európai ember nagyon státuszmániás — fogalmazott Frigy Szabolcs, rámutatva arra, hogy az itt élők nem az életszínvonaluknak megfelelő termékeket vesznek, hanem banki kölcsönt vesznek fel, hogy vásároljanak egy telefont, eladják a házat, hogy vásároljanak egy BMW-t. Nagyon erős a társadalomban a státuszmánia. A fogyasztói társadalom előtt termelői társadalom volt, amelyben úgy tekintették az egyént, hogy mi az, amit hozzá tud adni a társadalomhoz, most úgy tekintik, mi az, amit meg tud venni. A kettő között nagy különbség van. Erich Fromm írja: a mai ember az, amit birtokol, amit meg tud venni. A fogyasztás viszont nem szükségszerű. Ha most kitalálnának egy olyan társadalmat, egy olyan közgazdaságtant, ami nem a fogyasztásra épül, az felérne egy Nobel-díjjal. A közgazdászok évek óta azzal foglalkoznak, hogyan lehetne egy olyan társadalmat felépíteni, ahol a fogyasztás nem kényszerűen növekszik. Ha Romániában — de minden más országban is — nem növekszik a gazdaság, az recesszióban van. Nem tudunk kikerülni ebből a növekedési kényszerből. Ha egy cég nem fejlődik — nem száztíz százalékos —, az be fog bukni. Az 1960-as években, amikor elkezdtek nagyon sok hitelt adni, az emberek, a vállalatok és az országok eladósodtak. Ha ma egy cégnek van egy hitele, nem elég, ha száz százalékon termel, mindig száztíz százalékon kell termelnie, és ez az országokra is igaz. Ha megnézzük Románia költségvetését, mindig többet költünk, mint amennyit eladunk. Ez azt jelenti, hogy minden ország rá van állítva erre a növekedési kényszerre. Ez nem egyszerű dolog. Ma nincs olyan gazdasági modell, ami nem növekedés- és fogyasztásközpontú. Ha mindenkinek lenne egy tartós cipője, nadrágja stb., akkor a gazdaság összeomlana. Ez nem csak egy elméleti és filozófiai kérdés, hanem egy alapvetően kapitalista kérdés. Megjelent egy pár megoldási javaslat. Svájcban néhány éve szavaztak az egységes jövedelemről, olyan jövedelemről, hogy nem kell csinálni semmit, mindenki kap kétezer-hatszáz svájci frankot. Más országokban is elindultak ilyen kísérleti projektek, hogy felmérjék, mi történik az emberrel akkor, ha van egy állandó jövedelme. A robotizálás korában a gazdaság amúgy is nagyon sok pénzt termel, s felmerült a kérdés, hogy ha ezt szétosztják, és nem a fogyasztásra építik a gazdaságot, mi történik az emberekkel, ha nincsenek rákényszerítve, hogy dolgozni menjenek.

A másik dolog, ami szintén a XXI. századi életérzéssel kapcsolatos, hogy egy globális faluban élünk, ahol, ha Indiában történik egy baleset, arról percek alatt tudomást szerzünk, a világ összes baja ott van a hálószobánkban, a nappalinkban. Az az érzésünk, hogy nagyon közeli kapcsolatban vagyunk a világ vezető politikusaival, sztárokkal stb. Úgy tűnik, mindenki együtt van, minden hír nagyon hamar terjed, ugyanakkor az az érzésünk támad, ha megnézzük az esti híreket, hogy nem jó ebben a globalizált világban élni, hiszen sok tragédia történik. A globális faluban olyan információk jutnak el hozzánk, amelyek hatnak a lelkiállapotunkra, amelyekkel nem biztos, hogy meg tudunk birkózni. Nagyon sokat beszélünk a környezetszennyezésről, de nemcsak a természeti környezetet szennyezzük, hanem a szellemit is. Az 1990-es években csak az számított hírnek, ahol vér folyt, mára már törvénybe kellett iktatni, hogy a médiában az információk hány százaléka kell hogy pozitív hír legyen. De ez közel sem egyensúlyozza azt az érzést, hogy ebben a világban, ebben a globális faluban nagyon sok gond van. Az 1960-as években már szó esett arról, hogy a tv a kábeles kábítószer, ma már van vezeték nélküli kábítószer is, a mobiltelefon az információk korában túlhaladja önmagát. Amikor a NASA elvitt embereket a Holdra, az akkori számítógép kapacitása sokkal kisebb volt, mint amire ma egy mobiltelefon képes. Mire használjuk ezt? Facebookozunk, butító játékokat játszunk, óriási erőforrásokat használunk fel teljesen értelmetlen dolgokra. Egy nagy kihívása ennek a társadalomnak, hogy mit kezdünk ezzel a technokráciával. Nagyon sok olyan dolog van körülöttünk, aminek nem értjük a működését. Az emberek kilencvennyolc százaléka nem tudja, milyen elveken működik a telefon. Nem tudja, hogy működik az internet. Rengeteg olyan dolgot használunk, aminek nem értjük a működését, s emiatt elkezdünk mítoszokat gyártani, ami egy alapvető feszültséget okoz. A huszadik századig egyetlen olyan dolog sem volt, aminek az emberek ne látták volna át a működését. Azt bizonyítandó, hogy instant mennyire össze vagyunk kötve ebben a globális faluban, készült egy felmérés arról, milyen hatást vált ki, ha valaki otthon felejti a telefonját. A diákokban nagyon nagy feszültség alakul ki, mert félnek, hogy lemaradnak valami fontosról. Egy nagyon erőteljes feszültséget vált ki az a félelem, hogy valamiről lemaradunk, ha nincs nálunk a telefonunk, eszköztelennek érezzük magunkat.

Szakemberek foglalkoznak azzal, hogy mi a baj a mai társadalommal — emlékeztetett Frigy Szabolcs. Az egyik baj a meritokráciára épül. Mi azt gondoljuk, ha valaki nagyon keményen dolgozik, akkor sikeres lehet az életben, ez viszont nem igaz, ez az elmélet a huszonegyedik században megbukott. A média alkalmas arra, hogy felmutasson olyan embereket, akik a semmiből jöttek, és rövid idő alatt sokra vitték. Egy millióból egy ilyen van, de ezt akarják eladni mindenkinek. Azt mondják, a sikertelenség csak az egyén hibája. Amit nem lehet elérni itthon, el lehet érni máshol a világban. Ez olyan nagy terhet helyez a középszerű emberekre, hogy mindenki igyekszik valahogy kitűnni. Ha valaki nem tud kitörni, azt kudarcként éli meg. Emiatt alakul ki a sztárkultusz. A kor jellemzője, hogy ebben a rendszerben teljesen megfordul a tudásátadás iránya. Régen minél öregebb volt valaki, annál bölcsebb volt. Ez ma már nem működik. A huszonegyedik században a legnehezebb öregnek lenni. Óriási a generációk közötti szakadék. Az idősek úgy érzik, hogy semmit nem tudnak adni visszafelé, nem tudnak tanítani semmit, az öregkor lassan funkció nélkülivé vált. Ennek a fiatalok egyelőre örülnek, de ebben a nagyon felgyorsult világban, ha megnézzük a történelmet, az olyan nagy felfedezések időszaka, ami megváltoztatja a történelmet, mindig megfeleződik. Régen több száz év telt el egy korszakváltásig, most huszonöt évenként — vagy még hamarabb — jönnek olyan felfedezési szakaszok, amelyek generációs szakadékot okoznak. Aki most otthonosan mozog ebben a technikai világban, az később öregnek fog számítani. Az amúgy is teljesen szétdarabolt világban, ahol monomániásak az emberek, annyira egyediek és annyira mindenfélében különböznek, nagyon sok generációs törés szabdalja szét az embereket, hogy nehéz kezdeni bármit ezzel a szétdaraboltsággal. A pszichológusok és a pszichiáterek nagyon sok depressziót, lelki sérülést észlelnek, mert nagyon nehéz ma ebben a közösség nélküli vagy álközösségek világában érzelmekkel teli, feltöltő kapcsolatokban benne lenni. Alapvető élménnyé vált az egyedüllét. Aki félreteszi a telefont, kikapcsolja a tv-t, és megnézi, melyek a kölcsönös kapcsolatok, abban nagyon erőteljesen jelen van az egyedüllét érzése. Nagyon sok szakember mondja, hogy az emberek fáznak ebben a magányos társadalomban. Aki boldog családokat akar látni, el kell menjen valamelyik bevásárlóközpontba, ahol apuka, anyuka és a gyerek hihetetlen mosollyal tolja a bevásárlókosarat. Ma már a fogyasztás az elsődleges örömforrás és szabadidőtöltés. Amikor megjelent a mosógép, és azt mondták, nem kell mosson az anyuka, mindenki arra számított, hogy a felszabadult időt minőségileg fogja majd eltölteni a család. Nem ez történik.