A húsvéti ünnep neve különböző nyelveken más és más, közös eredete azonban a húsvét héber neve, a pészah. A szó kikerülést, elkerülést jelent. A húsvét és a hozzá kapcsolódó ünnepek a mozgó ünnepek közé tartoznak, s egybeesik a tavaszi napéjegyenlőség idején tartott termékenységi ünneppel, amelynek elemei a feltámadás és az újjászületés. Húsvét napja az 1582-ből származó egyházi szabályzat szerint a tavaszi holdtölte utáni első vasárnapra esik: március 22. és április 25. közé. (Ezt mondja ki a niceai zsinat határozata is i.sz. 325-ben.)
Bár rengeteg szokás kötődik hozzá, a hagyományok jelentős része nem épült be a keresztény vallás ünnepi rítusaiba, hanem azzal párhuzamosan, mint falusi közösségek ünnepi szokásai maradtak fent.

Nagyszombat

Húsvét ünnepének előnapja a feltámadás jegyében zajlik. Arra a napra emlékeztet, amikor Krisztus holtteste a sziklába vájt sírban feküdt, de – miként az evangélium szerint előre megmondta – harmadnapra, azaz húsvét vasárnap hajnalára feltámadt. 
Az esti körmenetek, a templomokban az új tűz gyújtása – amely Jézus és egyben a remény jelképe – azt adja hírül, hogy Jézus feltámadt, a megváltás közel van. Ezen az estén „jönnek vissza“ a harangok Rómából.
Nagyszombaton ér véget a negyvennapos böjt. Szokás volt ezen a napon az első harangszóra kiszaladni a kertbe és megrázni a gyümölcsfákat, hogy a régi rossz termés lehulljon, és ne legyen férges az új. A tűzszentelésnek sokféle hagyománya, szertartása alakult ki. Hamuját, parazsát eltették, gyógyításra használták, valamint a házban és a földeken szétszórták.

Húsvétvasárnap

A feltámadás vasárnapja, a keresztények a feltámadt Krisztust ünneplik. Ünneplése a VIII. század körül vált általánossá, bár már a III. századból vannak adatok, melyek húsvét vasárnapjának megünneplésére utalnak. Ezen a napon a reggeli mosdóvízbe sok helyütt piros tojást tettek, ennek egészségvarázsló szerepet tulajdonítottak.

Ehhez a naphoz tartozik az ételszentelés hagyománya. A délelőtti misére vitt, letakart kosárban bárányhús, kalács, tojás, sonka és bor van, amelyeket hazatérve együtt fogyaszt el a család. A jellegzetes húsvéti ételeknek szimbolikus jelentésük van: a bárány Jézus életáldozatának jelképe, a kalács Jézus feltámadására utal, aki megjelent tanítványainak, a kenyeret megáldotta és tanítványaival evett.
Viszont a tojás általános tisztelete Jézus születésénél jóval távolibb múltba nyúlik vissza, ugyanis az életet hordozó csíra már régóta a világmindenség jelképe a Föld számos népének hitvilágában. A piros (festett) tojások léte is az ókorba nyúlik vissza: a babiloniak és az egyiptomiak a tavasz tiszteletére színes – általában piros – tojásokkal ajándékozták meg egymást, majd a görögök és a rómaiak is átvették ezt a szokást, viszont a színek palettáját bővítették.

A szentelt étel maradványainak varázserőt tulajdonítottak: a tojás héját például a veteményre szórták, a kotlós fészkébe tették, vagy megetették vele az aprójószágot, meghintették vele a búzavetést, hogy jégverés, üszög kárt ne tegyen benne. A morzsából vittek az állatoknak is, hogy jól szaporodjanak, egészségesek maradjanak, a sonka csontját a gyümölcsfára akasztották, vagy a földekre vitték a jó termés reményében.
Húsvétvasárnap sok helyen tartottak — néhol még ma is tartanak — határjárást: a falu népe körbejárta a földeket, hogy elűzzék a gonoszt és megvédjék a tavaszi vetéseket, megtisztították a forrásokat és patakokat. A középkorban elterjedt volt a feltámadást a szabadban megjelenítő dramatikus vallási játék. Még a XX. század első felében is ismert volt az ebből gyökerező Jézus-keresés, szentsír-keresés szokása: húsvét hajnalán férfiak és nők a falu temetőjében hozzátartozóik sírján gyertyát égettek, s a föltámadás örömét megosztották halottaikkal.

Sok országban szokás húsvétvasárnap a napfelkeltét egy magas hegy tetején várni. Ehhez több hiedelem kapcsolódik: az egyik szerint a felkelő nap Krisztus feltámadásának a bizonyítéka, a másik szerint pedig aki jól figyel, megláthatja benne a Krisztust jelképező bárányt a zászlóval.

Húsvéti kántálás Avasújvárosban

A református Avasújvárosban és Kőszegremetén a legények kántálással köszöntötték húsvét másodéjszakáján a feltámadás ünnepét. A konfirmálásra készülő fiúk már csatlakozhattak a falu központjában, a templom körül éjfélkor gyülekező kántálókhoz. Az öreg legények vezetésével csoportokat választottak, és felosztották a csoportok között az utcákat. Az első alkalommal kántáló fiúk az éneket ezen az éjszakán tanulták meg, de énekelniük végig kellett, előbb csak a rímeket, később már a teljes szöveget. Az utca egyik végéből megindulva minden házat megkántáltak — vagy ahogyan itt mondják: megtiszteltek —, cserébe tojást (hol pirosat, hol festetlent) kaptak, amit a gazda, vagy a gazdasszony, vagy ha volt, a nagy lány adott ki a kántálóknak. Amennyiben lehetőség nyílt rá, a lányokat meg is locsolták. Az éneket olykor harmonikaszó kísérte.

Ma van húsvét napja,
másodéjszakája
Jól tudjátok, jól tudjátok.
Melynek első napján,
Jézus föltámadván
Dicsőségben, dicsőségben. 

Krisztus Urunk régen
Földön járt éltében,
Gyermekkorban, gyermekkorban.
Vette bé szokásba,
Húsvéti napokba
S ünnepekbe, ünnepekbe.

Hogy a szép asszonyok/lányok
Elkészítsék magok
Húsvét napra, ünnepnapra.
Fák füvek bimbóznak,
Sőt még virágoznak,
S illatoznak, s illatoznak.

A szokás sok változáson ment keresztül, később már nem csak kiadták a tojást a kántálóknak, hanem be is invitálták őket, asztalt terítettek nekik. Amennyiben a kántáló csoportot a háziak nem fogadták, bosszúból leszerelték a kiskaput, és pár házzal tovább vitték. 
Napjainkban a fiatal legények helyett többnyire a hagyományok értékét felismerő és azokat megőrizni akaró öreglegények, férfiak fognak össze és mennek el kántálni.

Vízbevető hétfő

Húsvéthétfő a locsolkodás napja. Alapja a víz tisztító, termékenységvarázsló erejébe vetett hit. Eredete a keresztelésre utal, valamint arra a legendára, amely szerint a Jézus feltámadását hirdető jeruzsálemi asszonyokat a zsidók locsolással akarták elhallgattatni, illetve a Jézus sírját őrző katonák vízzel öntötték le a feltámadás hírét vivő asszonyokat.

A népszokás szerint ilyenkor a legények sorra járták a házakat és versikék kíséretében dézsából vagy vödörből hideg vízzel  megöntözték a legszebb ruhájukba öltözött leányokat, akik a locsolásért cserébe hímes vagy piros tojást adtak. A szokásról már XVIII. századi írásos emlékek is fennmaradtak, 1736 Apor Péter Metamorphosis Transylvaniae című művében ezt írta: „úrfiak, alávaló, fő és nemes emberek húsvét másnapján az az vízben vetü hétfün járták a falut, erősen öntözték egymást az leányokat hányták az vízben” 
Húsvéthétfő egyúttal a fiatal lányok és legények mulatságainak egyik legfontosabb alkalma, igazi tavaszünnep volt szabadban töltött szórakozással, s az ünnepen országszerte húsvéti bálokat rendeztek

Ma már nincs húsvét nyuszi nélkül, de hogy is van ez?

A húsvéti nyúl jelképe Németországból ered, magyar nyelvterületen csak a polgárosodással, a XIX. század folyamán honosodott meg. A legenda szerint Ostarának, a germán istennőnek volt egy színes tojásokat tojó madara, amelyet a gyermekek szórakoztatása kedvéért nyúllá változtatott. A másik változatban az istennő egy sérült galambot úgy mentett meg a haláltól, hogy nyúllá változtatta; a tapsifüles pedig színes tojásokkal hálálta meg a segítségét. A lényeg, hogy így kapott helyet a különböző kultúrkörökben a furcsa nyuszi, amely fészket rak és azt tojásokkal tölti meg. Ostara nevéből származtatják egyébként a húsvét angol, illetve német nevét (Easter/Ostern) is.

Persze az is lehet, hogy kevésbé mitológiai az eredete és egyszerűen csak tévedésről van szó, mert régen egyes német területeken húsvétkor szokás volt gyöngytyúkot ajándékozni tojásaival együtt. A gyöngytyúk német neve Haselhuhn, röviden Hasel. A félreértés abból is eredhet, hogy németül a nyúl neve Hase. Mindenesetre a tojáshozó nyúl igen népszerűvé vált, a XIX. század végén a képes levelezőlapok elterjedésével igen sokfelé eljutott — ma már pedig teljesen elképzelhetetlen a húsvét tojást hozó nyuszi nélkül.

Szintén Németországból „szivárgott  át” és honosodott meg sok helyen a tojásfa. Érdekesség, hogy valójában a történészek sem tudják pontosan, honnan is ered a fára  aggatott festett tojások szokása.  Az biztos, hogy Németországban a családok most már évszázadok óta így készülnek a tavaszi ünnepre.

Egyes helyeken a kertekben álló fákra helyezik fel a tojásokat, de van olyan verziója is, amikor a fák, jellemzően magnólia vagy cseresznyefák ágat vázába téve díszítik fel a lakáson belül.
Egyébként a leghíresebb tojásfa a Németország keleti részén található Saalfeld falujában áll. Volker Kraft a család almafájára minden évben húsvétkor tízezer tojást aggat fel.

Összeállította:
Szabó Kinga Mária