Május 31-én, csütörtökön 17 órától az RMDSZ szatmárnémeti székházában a Szent István Kör történelmi előadást szervez a nagy fejedelemről. Az alábbiakban a meghívott előadót, dr. Mészáros Kálmánt, a budapesti Hadtörténeti Intézet és Múzeum munkatársát kérdeztük.

— Ön nem először jár Szatmár megyében és Szatmárnémetiben, hogyan értékeli azokat a tevékenységeket, amelyek a Rákóczi–kultusz erősítését és a magyar történelem megismertetését segítik elő?

— Az 1990–es évek vége óta mindig örömmel jövök Szatmárnémetibe, ha tehetem. Nagyra értékelem a megyei múzeum és az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület tevékenységét, és miután az intézmények és civil szervezetek eredményei is egyének áldozatos munkája révén születnek meg, név szerint is kiemelném Muzsnay Árpádot és Szőcs Pétert, akikkel személyesen is jó kapcsolatokat ápolhatok. A múzeumi kiállítások, konferenciák, a majtényi zászlóletétel emlékművénél évről évre megrendezett bensőséges ünnepségek és „Az élő Rákóczi” címmel szervezett jubileumi tanácskozások mind–mind múltunk megismertetésének kiváló eszközei voltak, és remélhetőleg azok lesznek a jövőben is.

— A Rákóczi–szabadságharc elbukott ugyan, de Rákóczi szelleme tovább él bennünk egy olyan korban, amikor már nem létezik a Rákóczi–korabeli nemzetek közötti összefogás. Hogyan kell ma viselkednie a magyarnak, hogy megőrizze identitását, ismerje el a vele együtt élő nemzetek jogait, de ne hagyja magát eltiporni?

— Én nem nevezném bukásnak a Rákóczi–szabadságharcot lezáró szatmári békét. Maga Rákóczi ugyan elutasította azt, de a nyolcéves küzdelem nem ért véget eredmény nélkül, hiszen amit lehetett, azt Károlyi Sándor és Pálffy János a szatmári megegyezéssel biztosította a rendi nemzet számára. Rákóczi pedig morális példaként áll előttünk, és háromszáz év távlatából is az egyik legnépszerűbb alakja a magyar történeti köztudatnak. Történész vagyok, ezért nem sokat mondhatok a jelen korunkban követendő magatartásformákról. Személyes tapasztalatom, hogy hosszú távon megéri tisztességesnek lenni és maradni. A nemzeti identitás megőrzésének záloga az anyanyelvi kultúra, amelynek része a történelmi ismeretanyag is. Ehhez véleményem szerint minden áron ragaszkodni kell. Egyéni boldogulás, személyes érvényesülés, anyagi gyarapodás stb. miatt látszólag „megérné” feladni valamit a hagyományokból, a nemzeti identitásból, az anyanyelvi kultúrából, de az asszimiláció bizonyosan súlyos áldozatokkal jár és végső soron megbosszulja magát. A családok szintjén a nemzedékek között keletkezhet szakadék (tragikus, ha mondjuk a nagyszülő nem értetheti meg magát unokáival), de a közösségi lét számára is veszélyt jelent az önfeladás. Ha egy nemzet vagy nemzetrész elfordul a múltjától, kulturális hagyományaitól, az az amnéziás beteghez hasonló helyzetbe kerül, később pedig ahhoz válhat hasonlóvá, aki mondjuk 16 éves korában tudja meg, hogy örökbe fogadták és az igazi szüleiről semmit sem tud. Ezt a helyzetet egy ember sem tudja könnyen feldolgozni, miért tudná egy közösség?

— Az utóbbi időszakban nagyon sok történelmi tárgyú konferenciát és előadást szerveznek, de ezek iránt a rendezvények iránt gyér az érdeklődés, főként a fiatalok körében. Hogyan lehet megismertetni népünk történelmét a fiatalokkal, hiszen erre az iskolai tankönyvek nem alkalmasak?

— Nagyon sok múlik a pedagógus személyén, és az iskolán (illetve a szűken vett tanórai kereteken) kívüli közösségi lét nyújtotta lehetőségeket is meg kell ragadni. Élni kell továbbá a modern információs eszközökkel is, amelyre a fiatalok kellően fogékonyak. Nincs új recept, a legfontosabb, hogy az egyén több közösségi formában is jól érezze magát és a kis közösségi létben a nagy nemzeti közösséghez való tartozás élményét is megkaphassa.

— Szatmárnémeti büszke arra, hogy Rákóczi–szobrot állít. Mit jelent ez a történészek számára?

— Mindenekelőtt új lehetőséget arra, hogy a múltra irányítsuk a figyelmünket, ráadásul úgy, hogy az aktuális életünk eseményévé válik. Minden szoborállítás mögött közösségi erő van, a közösség pedig minden szoborból, emlékjelből erőt meríthet majd.

Elek György